,,És állhatatosan kitartottak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” – (ApCsel 2,42)
A hit cselekedetek nélkül halott – írja Jakab apostol (Jak 2,17). Ez az igazság ma is érvényes, és a Szentlélek munkája nyomán bennünk is megszületik a kérdés: mit tegyünk? Hogyan válthatjuk hitünket a hétköznapokban cselekedetté? Hogyan élhetünk gyümölcsöző életet? Hogyan formálódik az elméleti ismeret gyakorlati engedelmességgé?
A korai egyház példája világos választ ad. A Szentírás tanúsága szerint azok, akik hittek Krisztusban állhatatosan kitartottak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Ezek nem elszigetelt, egyéni cselekvések voltak, hanem közösségben megélt hitélet. Az első keresztyének nemcsak egyéni kapcsolatot ápoltak Istennel, hanem egymással is élő, szeretetteljes közösségben éltek megosztva életüket, hitüket, terheiket és örömeiket. Vajon mi hogyan éljük meg mindezt? Valóság számunkra a közösségben megélt hit?
A pünkösd utáni gyülekezet alapja nem emberi ötlet, szervezés volt, hanem az Ige. Akkor még nem volt teljes Újszövetség, de ott voltak az apostolok, akik Jézus tanításait adták tovább Ma érdekes feladat lehet számunkra felfedezni, hogy az ószövetségi gondolatok, hogyan bontakoztak ki és fejlődtek tovább az Újszövetségben, és ezt ma hogyan ültethetjük gyakorlatba. Péter pünkösdi prédikációjában láthatjuk ezt szemléltetve, amikor Jóel próféciáját az eseményekre vonatkoztatva magyarázza a beteljesedő Igét. Az ősegyház „folyamatosan szorgalmasan” ragaszkodott az apostolok tanításához, azaz kitartóan, állandó jelleggel gyakorolták ezt.
Továbbá együtt vettek részt a közösségben. Nem egyszerűen baráti társaság volt, hanem lelki közösség. Együtt örültek, szenvedtek, segítették egymást, sőt: mindenük közös volt. Ez nem emberi erőfeszítésből fakadt, hanem a Szentlélek által létrehozott közösség volt. Van-e valódi lelki kapcsolatunk testvéreinkkel? Az úrvacsora ugyanakkor az első gyülekezet életének középpontjában állt. Nem szokásként, az ünnep részeként, hanem szívből fakadó, mély lelki eseményként, Jézussal való találkozásként élték meg, amikor rendszeresen megemlékeztek Jézus haláláról, áldozatáról. Vágyódunk-e valódi lelki, úrvacsorai közösségbe Jézussal? Az imádság pedig nem egy volt a sok program közül, hanem az életük hajtóereje volt. Pünkösd előtt is együtt imádkoztak, és utána sem hagyták abba. A Lélek kiáradása nem a vég, hanem a kezdet volt: az állandó, közös imádságé. Helyet kap-e az imádság a gyülekezeti és egyéni életünkben úgy, mint a Lélek által éltetett kapcsolat Istennel?
A kérdés ma nem az, hogy „utánozzuk-e”, hanem hogy engedjük-e, hogy a Lélek így formáljon minket. Engedjük hát, hogy a hitünk ne csak gondolat legyen, hanem életté vált Krisztus-követés – a közösségben, cselekedetekben, szeretetben, alázatban és kitartásban. Ámen.
Kiss Szabolcs,
Apa