Egy kitűzött napon pedig Heródes királyi ruhájába felöltözve és trónján ülve beszédet intézett hozzájuk. A nép pedig felkiáltott: Isten szava ez, nem pedig emberé. És azonnal megverte őt az Úr angyala azért, mert nem Istennek adott dicsőséget. Megemésztették a férgek, és úgy halt meg. (ApCsel 12,21-23)
Heródes prédikációját sokan lájkolják. Szépen beszélt. Olyan szépen mondta. Minden klappolt: a ruha, a trón, a dizájn, a beszéd hangsúlya: ott emelte a hangját, ahol kell, ott tartott szünetet, ahol kell… Lelkes és lelkesítő beszéd lehetett.
Lelkészként én is szeretem ezt érezni és éreztetni: Isten szava ez, az Ő szavát akarom továbbadni. Praedicatio verbi Dei est verbum Dei. – Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje. Ezt hiszem, és eszköze akarok lenni ennek a folyamatnak. Nem tartom kizártnak azt sem, hogy a vérengző Heródes is lehetett egy ideig Isten eszköze az Ő szava tolmácsolásában. De történt valami a beszéd után, amire próbálok vigyázni, hogy velem ne történjen meg. Elveszi Isten dicsőségét. A légy azt hiszi, hogy ő tartja a plafont. És rászakad. Férgek eszik meg. De nemcsak igehirdetésre vonatkozik ez, hanem minden szolgálatra, amit Isten nevében végzek, az Ő erejével.
Egyedül Istené a dicsőség. Soli Deo Gloria. Ez nem egy álszent szólam. Nem is csupán egy szlogen, amit lehet politikai célokra használni. Életünk, életvitelünk, beszédünk olyan kell legyen mint a templom tornya: egy mutatóúj felfelé emelve. Ha valami jó elértem Isten erejéből, ezerszázalékban Övé a dicséret. És természetesen ez erőt ad nekem arra, hogy tovább végezzem szerényen, alázattal, de megfelelő önbecsüléssel a dolgaimat. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka