„És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Égyiptom királya, Izráel fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. És megtekinté Isten az Izráel fiait és gondja vala rájok Istennek.” – (2 Mózes 2,23-25)
Mai igénk az Ószövetség legnagyobb prófétájának fiatal éveiről számol be röviden, a születésétől egészen a gyermekáldásig. Mózes a Lévi törzséből való fiatalember volt, tehát héber származású, és amikor meglátta, hogy az egyiptombeli hogyan bántalmazott egy izráelitát, haragra gerjedt és megölte az egyiptomi férfit. Ez volt menekülésének az oka.
A történetet olvasva kiderül, hogy Izráel népét hogyan sanyargatják Egyiptomban, és emiatt a nép kiáltott, azaz imádkozott az ő Istenéhez. Az imádság – reménység szerint – hozzátartozik a mindennapi életünkhöz. Néha kritikusan meg is fogalmazzuk, hogy egyesek csak a bajban fordulnak Istenhez. Ez nem baj! De ne csak a mi bajunkban. Aki a bajban imádkozik, az igazából szüntelen ezt teszi. Vigyük mások ügyét is Isten elé! Ugyanakkor a kérések mellett, nem szabad megfeledkezni a hálaadásról, hiszen Isten sem feledkezik meg rólunk. Az Ige azt mondja, hogy Isten meghallgatta népe fohászkodását és megemlékezett az ősatyákkal kötött szövetségéről. Most pedig arra a szövetségre emlékezik, amelyet Jézus értünk ontott vére pecsétel meg. Ez a szövetség az örök megtartatásunkról szól, és arról, hogy senki nem választhat el minket Isten szeretetétől és gondviselő kegyelmétől. Ezért (is) legyünk hálásak mindenkor. Ámen.
Mátyási Gerda-Georgina,
Józsefháza