„Ez Izráel tizenkét törzse, és ez az, amit atyjuk mondott nekik, amikor megáldotta őket. Mindegyiket a hozzá illő áldással áldotta meg.” (1Móz 49.28)
Egyszerű és megható mondattal folytatja az áldások sorát Jákób. Az előző részben József gyermekeit: Efraimot és Manassét áldja meg a keresztáldás után ezt mondja: „Én meghalok, de Isten veletek lesz!” Fontos a mondatszerkezet. Nem áldozatszerepből mondja: Isten veletek lesz, de én meghalok. Nem! Fordítva! Azt mondja utólag, amit tényleg hagyatékul akar hátrahagyni, bíztatva az ittmaradókat.
Jákób összeszorított kézzel kezdi az életét. Belekapaszkodik testvére sarkába. Ami kézben van, az nem hazugság. Saját kezébe veszi sorsát, ő intézkedik, ő teper, ő könyököl. Az őserdő törvénye működik benne. Aztán az élet megtanítja arra, hogy ne a karját tegye keresztbe, hanem a kezeit. Ezen a keresztúton rájön, mindent kegyelemből kapott. És így változik meg az élete áldó, adó és szolgáló életté. Tud adni, anélkül, hogy várja viszonzást. – ez az áldott élet jellemzője.
Fiainak hozzájuk illő áldást ad. A Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó, – amit kétévente szerveznek meg, többezer fiatal jelenlétével, – utolsó mozzanata az áldás: különböző lelkészek állnak meg a kijárati kapu mellett és mindegyik tematikus áldást oszt. Lehet válogatni azt, ami akkor ép illik az áldást kérő életére: munkahelyre, családra, házasságra… lehet kérni az Isten áldását. Jákób tudja, hogy kinek mit kell mondani, mert ismeri őket. Nem az igényük szerint, hanem a szükségük szerint osztja az áldást, mert van miből, és mert egyszerűen csak tolmácsolja annak az áldását, aki jobban ismer minket, mint mi magunk. Ilyen áldó hetet kívánok minden olvasónak! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka