„Így áldotta meg őket azon a napon: A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izráelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét!” – (1 Mózes 48,20)
Jákób öreg napjaiban Efraim és Manassé fölé hajolt, és áldást mondott rájuk. Ez a pillanat több volt, mint egy családi szertartás. Ez prófétai kijelentés volt arról, hogy Isten hűsége mindig továbbárad a következő nemzedékekre.
Érdemes megfigyelni, hogy Jákób keresztbe tette kezeit: a kisebbik, Efraim kapta a nagyobb áldást. Ez ellentmondott a kor szokásának és az emberi logikának, de nem Isten tervének. Ő ugyanis nem a születési sorrend, a rang vagy a külső szerint választ, hanem az Ő bölcs akaratából. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy Isten áldása gyakran nem úgy érkezik, ahogy várjuk, mégis mindig jobb, mint amit el tudnánk képzelni.
Az áldás lényege pedig az volt: Isten legyen jelen az életükben, és ők váljanak forrássá mások számára. Vagyis rajtad keresztül, a te életed példája által akarja Isten továbbadni a jót másoknak. Az áldás sosem öncélú. Ha Isten kegyelmet ad, azt nemcsak magunknak kapjuk, hanem hogy rajtunk keresztül mások is életet, reménységet és hitet nyerjenek.
Ma, amikor elcsendesedsz, gondold végig: vajon mások áldást látnak rajtad keresztül? A te szavaid, tetteid, jelenléted közelebb viszik őket Istenhez? Az Úr arra hív, hogy engedd, hogy az Ő áldása túlcsorduljon rajtad, és így a környezetedben élők szívét is megérintse. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony