„Kijöttek hozzá a farizeusok is, és vitatkozni kezdtek vele mennyei jelt követelve, hogy próbára tegyék. Ő pedig lelke mélyéből felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek. Ezzel otthagyta őket, ismét hajóba szállt, és a túlsó partra ment. De elfelejtettek kenyeret vinni, csak egy kenyér volt velük a hajóban.” (Márk 8:11-14)
Gyakran kerülünk vitába olyan emberekkel, akiknek hitük gyenge, vagy éltük próbájában elveszítettnek nyilvánították a harcot, mert ugymond „Isten nem segítette” meg abban a bizonyos helyzetben őket. Az ilyenek maradnak távol egy időre a templomtól, válik számukra ellenséggé az egyház és a pap, mindenben csak a kötözködés és gyermekies ellentmondás, a dolgok megkérdőjelezése jellemzi őket. Nagyon nehéz az ilyen embernek Krisztusról beszélni, de némák semmilyen esetben sem maradhatunk! Hol van Isten? Hol volt, amikor leginkább volt szükségem reá? Miért nem ad jelt? – kérdezik. A farizeusok sejtették, hogy, amit Jézus tesz, az nem holmi ókori kuruzslás eredménye. Tudták, hogy valami különleges erő van benne, de nem sikerült átlépniük azt a földi határt, amely mögé nagyon sok ember kerül manapság is.
Hiszek, ha meglátom Őt! Hiszek, ha érzékszerveimmel meggyőződöm, hogy Ő létezik és él! Pedig micsoda kiváltság lehetett számukra, hogy ezek a farizeusok személyesen is megismerhették azt, aki által az Atya is megismerhetővé vált. Ilyenkor nagy szükségünk van a kenyérre, a lelki táplálékra, hiszen mi ezek nélkül a konfrontációkban némák és tehetetlenek maradunk, ha nem vesszük magunkhoz minden nap, bizony a Lélek szava is távol marad. Vegyük ezt a kenyeret, és ezen a héten újkenyér hálájára készülve különösen kérjük, mert ez a világ éhes, táplálnunk kell, hiszen az idegen kovász ma is fertőz, gyilkol. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek