4Móz 21,16 – olvasandó 4Móz 21,10-35
„És onnan Beérbe menének. Ez az a kút, amelynél mondotta vala az
Úr Mózesnek: Gyűjtsd össze a népet, és adok nekik vizet.”
A mára kijelölt igerészben hosszú felsorolást találunk: a választott nép vándorlásának állomásait. Csomópontok ezek a hosszú sivatagi út alatt, melyekhez történetek, események, csodák köthetők. Mégis kiemelkedik ezek közül – mert a szentíró fontosnak tartja megemlíteni – a Beér nevű hely. A kút, a forrás, amely nem csak a vándorlás során jelenti Izráel számára a túlélés, a jövő zálogát, de már az ősatyák korában, Mózes és Izsák életében döntő szerepe volt. A kútnál mindig valami új kezdődik el, a forrás mindig megújulást hoz, új életet szül.
János evangéliumában, Jézusnak a samaritánus asszonnyal történő beszélgetésében teljesedik ki a kút, a forrás képe. Abban a versben, amikor a Mester azt mondja a kereső, szomjazó léleknek: „valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik”. Csodálatos ígéret, amellyel útra lehet indulni. Úgy, ahogyan Illés elindult a pusztában a pogácsa és korty víz után, és negyven napig menetelt az Istennel való találkozás irányába, úgy kell nekünk is elindulnunk.
Hová, milyen irányba tartott Izráel? Az Ígéret földje felé. Hol talált menedéket Illés? Isten közelében. És hogyan indulhattak el? Úgy, hogy mindketten kóstolták, ízlelték az élet vizét.
Víz nélkül a pusztai vándorlás öngyilkosság. A hamuban sült pogácsa, és az angyal által hozott korty víz nélkül eltévednénk. De erejével eljutunk a negyvenedik nap végén Isten elé, az örömhírig.
Varga Botond,
Szatmár-Láncos, slp.