2011. február 24.

Olvasandó: 4Móz 14, 1-21

“Kérlek, kegyelmezz meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint, amiképpen megbocsátottál e népnek Egyiptomtól fogva mind eddig.”

(19.v)

Izráel népe a pusztában vándorol évek óta, kémkednek a tejjel és mézzel folyó föld után, de a pusztában is megvan mindenük, Isten gondot visel rájuk. Ennek ellenére a nép szájából más nem jön ki, csak panaszkodás, zúgolódás. Nem csoda, hogy Istennek ebből elege lesz és bejelenti Mózesnek: elvesztem őket.

Nos, ekkor váratlan dolgot tesz Mózes. Elmagyarázza Istennek határozottan, de alázatosan is, hogy miért nem lenne jó az, ha elpusztítaná a népet:  – az egyiptomiak és a pogányok fognak röhögni rajtunk, kérlek gondold meg! Megmondják, hogy nem voltál képes bevezetni minket Kánaánba. Tudjuk, hogy igazságos Isten vagy és mi meg is érdemelnénk, hogy halállal lakoljunk, de kérlek LÉGY IRGALMAS! Tudjuk, hogy kegyelmes vagy.

Micsoda bátorság! Ez nem más, mint IMAHARC. A 106. Zsoltár 23. verse is éppen ezt a jelenetet említi: Isten „gondolta, hogy kipusztítja őket; de Mózes, az õ választottja, elébe állott a résre, hogy elfordítsa haragját, hogy el ne veszítse őket.

Te odatudsz-e állni a résre a bástyán és imádkozni, akár verejtékkel: nemzetedért, gyülekezetedért, családodért, azokért az ismerőseidért, akik rossz úton járnak, betegeidért… ?

Ez a magatartás több, mint amikor valaki elmondogatja a napi imádságait. Vannak sokan, akik semmit sem mondogatnak. Egyáltalán nem szoktak imádkozni. Vannak, akik a bajban felkiáltanak és megrendelik a segítséget Istentől. Nem is tudják, hogy kihez kiáltottak. Vannak, akik szoktak naponta imádkozni. Elsősorban magukért, a családért. De itt nem csak erről van szó. Itt arról van szó, amikor valakinek a szívét egészen betölti az Isten dicsősége utáni vágy és a népe iránti szenvedélyes szeretet. Feltétel nélkül és személyválogatás nélkül. Így tanul meg az ember imádságban is harcolni.

Rácz Ervin

Erdőd

Vélemény, hozzászólás?