“Még ha a sírba vitetik is ki, a sírdomb felett is él.” Jób 21,32
Az Emmaus felé haladó tanítványok az első húsvét napján teljes elkeseredésben, csalódottságtól átitatva teszik meg azt alig néhány kilóméter távolságot, ami Jeruzsálemtől lakóhelyüket elválasztotta. Az elmúlt napokban valami történt a szent városban, a templom és annak környéke körül valami megmozdult, de a történések nem úgy alakultak, ahogyan ők azt elvárták. Csalódottak és szomorúak voltak, ezért elérkezettnek tartották az időt, hogy visszatérjenek lakóhelyükre, mert akiben bíztak, Jézust keresztre feszítették, meghalt és eltemették. Vége. Ő már nincs többé. Az elmúlt napokban tudom, hogy református népünk tagjai közül sokan kimentünk a temetőkbe, szeretteink sírhantjára virágot, sírcsokrot helyeztünk és lélekben visszagondoltunk azokra a húsvéti ünnepekre, amikor még együtt lehettek velünk. Ők azok, akik mindig hiányozni fognak nekünk, mint amiképpen mi is hiányozni fogunk egyszer valakiknek. Addig is járnunk kell a magunk útjait, de nem mindegy hogyan. Jób mai bizonységtétele rendkívüli megerősítést nyújt a temetőkben és az emmausi utakon emlékeket kereső emberek számára, akik hasonló módon kezdhetik panaszukat: “pedig mi azt reméltük…” Igen, ott a kórházi beteg ágyon azt reméltük, hogy a szülő, a hitvestárs, a gyermek meggyógyul, ők nem hagynak el bennünket soha, mi leszünk azok, akik megszabhatjuk a földi élet határát, de nem így történt. A betegség erőt vett, a halál elragadta őket és kérdezzük: Hol vannak ők? A sírkő alatt? A fejfa “itt nyugszik” feliratának árnyékában? Nem. Ott, egy levetett porsátor pihen csupán, ezért kedveseinket ne a sírhant alatt akarajuk keresni, mert ők is, mint mindenki, akik Krisztusban költöztek el a “sírdomb felett is élnek.” Hol élnek? Jézusnál, aki feltámadásával megnyitotta az élet országának kapuját. Ezt az életet hirdeti a Húsvét, ezt az életet hirdesd ma te is! Ámen!
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek