„Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten.” – (János 6,16-27)
Jézus szavai itt meglepően őszinték. Nem hízeleg, nem keresi a tömeg tetszését. Kimondja azt, ami a szívek mélyén van, sokan azért követik, mert kaptak tőle valamit, ami azonnal enyhítette szükségüket. Kenyeret, megoldást, segítséget. Ez önmagában nem rossz, Jézus együttérző, és valóban táplálja az éhezőt, de nem akar megállni itt.
Az emberi élet gyakran erről szól: keressük azt, ami gyorsan betölt, ami azonnali biztonságot ad. Anyagi javak, siker, elismerés, vagy akár vallásos élmények. Ezek mind fontosak lehetnek, mégis mulandók. Jézus nem elvesz tőlünk, amikor túlmutat rajtuk, hanem mélyebbre hív.
„Ne az eledelért fáradozzatok, amely elvész” – mondja, mert van olyan táplálék, amely nem romlik meg. Ő maga ez a kenyér. Nem csupán ajándékokat ad, hanem önmagát. Az örök élet nem elsősorban a jövő ígérete, hanem egy kapcsolaté, mely az Atyával való közösség, ami már most elkezdődhet.
Ez az ige ma is kérdez bennünket: miért keressük Jézust? Csak akkor, amikor szükségünk van valamire? Vagy azért is, mert vágyunk arra az életre, amely belülről újít meg? Jézus hívása csendes, de határozott: emeljük fel a tekintetünket a mulandóról az örökre. Ott találjuk meg azt a kenyeret, amely valóban megelégít. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony