„És zúgolódott Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a pusztában. S azt mondták nekik Izráel fiai: Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazék mellett ültünk, amikor jól lakhattunk kenyérrel, mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” – (2 Mózes 16,2-3)
Alig telik el két és fél hónap az egyiptomi csodás szabadulás után Izrael népe máris elégedetlenkedik, zúgolódik. Egy kis baj, nehézség láttán teljesen megfeledkezik Istennek hatalmas cselekedetéről, amit korábban tett velük. Hogy felejthette el ilyen hamar a csodás átvonulást a Vörös-tengeren, azt ahogyan ők veszteg maradtak s az Úr hadakozott érettük a fáraóval és seregével? Szinte hihetetlennek tűnik előttünk, vagy mégsem az?
A bűn által megromlott emberi természet tipikus megnyilvánulása ez: a jót természetesnek veszi, és főleg hajlamos nagyon hamar elfelejteni akkor, ha valamilyen szükséget, hiányt érez. Ilyenkor az embernek nagyon rövid távú a memóriája, egy kis baj láttán teljesen törli az emlékezetéből Istennek hatalmas jótéteményeit, még azt is, ami alig valamivel korábban történt vele. Bizony mi is ilyenek vagyunk, ezért ne törjünk pálcát az izraeliták fölött. Gondoljunk csak arra, milyen hamar semmissé válik bennünk valakinek a sok-sok jósága irántunk, ha csak egyszer is vét ellenünk, ugye? És sajnos ugyanaz a magatartás jellemez bennünket Istennel való kapcsolatunkban is. Igen, bűnös természetünk miatt van ez. Csakhogy nekünk, akik újjászülettünk van egy egy másik, Istentől kapott romlatlan természetünk is, nemcsak óemberünk, hanem újemberünk is van. Nos, ez utóbbit kellene egyre jobban aktiválnunk, érvényesítenünk és akkor az elégedetlenkedés, zúgolódás egyre kisebb lesz az életünkben. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos