,,Íme, harmadszor is kész vagyok hozzátok menni, és nem leszek terhetekre, mert nem azt keresem, ami a tiétek, hanem titeket magatokat, hiszen nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” – (2Kor 12,14)
Pál őszintén és nehezen szólal meg ebben a részben. Nem maga miatt szomorú, hanem azért, amit a gyülekezetben tapasztal. Ő értük dolgozott, fáradt, imádkozott, tanított, nem saját előnyét kereste, hanem azt, hogy ők erősödjenek meg Krisztusban. Most mégis úgy tűnik, mintha nem is ismernék őt igazán. Ez fáj neki, de nem a megbecsülés hiánya miatt, hanem mert látja, hogy a közösség elcsúszott a lényegtől.
A szeretet nem számítgat. Pál nem várt cserébe semmit. Nem azt figyelte, mit kap, hanem azt, mire van szükségük. Ő mindent megtett, hogy a gyülekezet épüljön még akkor is, ha ez nem volt látványos vagy népszerű. Az ilyen hozzáállás ritka, de pont ez mutatja meg, mi az igazi szolgálat: amikor valaki akkor is ad, ha nem hálálják meg, és akkor is hűséges marad, ha a másik elfordul.
A levél végén Pál arról ír, hogy tart attól, mit talál majd, ha újra meglátogatja őket. Nem azért, mert csalódott bennük, hanem mert szívügye, mi történik velük. Nem akar szemet hunyni a hibák fölött, mert tudja, hogy a bűn rombol, és ő a gyógyulást szeretné. Ez ma is fontos kérdés: mi vajon csak nézői vagyunk a gyülekezeti életnek, vagy tényleg törődünk egymással úgy, ahogy azt Pál is tette? Ámen.
Kala Noémi Katalin,
Tamásváralja