,,Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok! Íme, pusztán hagyatik a házatok, és bizony mondom nektek, hogy addig nem láttok engem, amíg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” – (Lukács 13,34-35)
Jeruzsálem különös rendeltetéssel bíró város, hiszen Isten ott alapozta meg Dávid által a nép lelki központját azáltal, hogy templomot épített. A választott nép életének része, hogy évente fölmegy áldozatát bemutatni, háláját kifejezni, azonban Jézus idejére meghasonlott önmagával, melynek következménye, hogy Jézus szomorú valóságot fed fel, és igazságot mond ellene úgy, hogy megindultan feléje fordul és megsiratja. A város szomorú végzete az, hogy szinte kizárólagos színhelye legyen a prófétagyilkosságoknak. Isten gyakran akarta egybegyűjteni a város népét, amiképpen a tyúk összegyűjti a kiscsibéket, de a nép nép nem akarta. Ennek akadálya az ő makacs akaratuk volt, saját útjaik és elképzelésik. Jézus ezért fájdalommal, de megalkuvás nélküli ítéletet hirdet az engedetlen város fölött. A beszédes kép először Istennek népe és szent városa iránti megható gyöngédségéről beszél, majd felpanaszolja Jézus a dédelgetett város kemény ellenszegülését, amiért meghirdeti teljes pusztulását. Az utolsó szó még itt is a kegyelmes ígéret: Lesz idő, amikor Izráel népe megismeri Isten kegyelmét, és megtér Urához, az idők végén boldog, dicsőítő hálaadással fogadja azt, aki az ő nevében érkezik hozzá. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szatmár-Kültelek