Kezdőlap / Napi Ige / 2012. december 6.

2012. december 6.

Lk 14,1-4 És lőn mikor a főfarizeusok közül egynek házához ment szombatnapon kenyeret enni, azok leselkednek vala ő utána. Lk 14,1

Vajon felfigyeltünk-e már arra kedves Testvéreim, hogy életünket nagymértékben meghatározó döntéseket milyen körülmények között hoztuk meg? Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy milyen helyzetben? Két formára szeretném a figyelmeteket felhívni.
Egyfelől arra, hogy az ember, amikor jár-kell, vagy dolgozik és úgymond nem nyugodt körülmények között figyel egy fontos döntésére, akkor abba a döntésbe hibák csúszhatnak be. Mégpedig azért, mert két dologra kell egyszerre odafigyeljen, és egyik a másik kárára válhat.
Másfelől egy ilyen helyzet lehet az asztalközösség. Amikor az emberek egymással szemben ülnek, és ha étkezésről van szó, akkor közösen esznek és arra figyelnek oda, valamint arra, hogy miről beszél egyik és a másik. Az elmúlt héten csütörtökön is arról szólt az Ige, hogy Jézust egy farizeus meghívta ebédre, asztalközösségben voltak, és arról tanított, hogy nemcsak a külsőségekre kell helyezni a hangsúlyt, hanem a belső, a szív és a lélek terén is a „nagytakarítást” minden időben el kell végezni. A mai Ige, megint csak egy asztalközösséghez vezet el bennünket, ahol Jézus megint csak fontos dolgokat közöl az ottani emberekkel. De ez az asztalközösség nem volt hiteles, nem volt őszinte még a meghívás sem. Mégpedig azért nem, mert ebben a közösségben Jézust megfigyelték. Nem azért hallgatták a szavait, hogy gyarapodjanak lelkiekben, hanem gonosz szándékuk volt, arra figyeltek oda, hogy mit hogyan mond. Az asztalközösség által jobban megismerhetjük és megfigyelhetjük a másik ember viselkedését és ezek a farizeusok ebben tisztában voltak. Ha futunk, dolgozunk, akkor csak felszínes ismereteink és elképzelésünk lehet a másik emberről, de vele együtt nyugodtan ülni és beszélgetni, reá figyelni, az mást jelent, nagyobb lehetőséget biztosít számunkra.
Ha Jézus asztalközösségeire gondolunk, akkor azok másról tanúskodnak: a testi eledel mellett, mindig gondolt a lelkiekre is. (Hegyi beszéd, 5000 ember megvendégelése) Azonban volt egy asztalközösség, ami számunkra nagy ajándékot és lehetőséget adott: ez pedig az „utolsó vacsora.” Amikor megtörte a kenyeret és adta a poharat a tanítványoknak és közben átadta az úrvacsora sákramentumát. És amikor mi református emberek egy évben hétszer (nyolcszor) ehhez az asztalközösséghez járulunk, és megvallhatjuk a bűneinket, és feloldozást nyerhetünk, akkor ebben az asztalközösségben arra is rájöhetek, hogy a másik embernek is vannak bűnei, közösséget vállalok vele, velük, és megismerem, és szüksége van neki is az isteni kegyelemre.
De ma már asztalközösségben lenni a másikkal nem divat. Mindenki hamar elfogyassza az ételt és fut a munkája után. Nem ismerjük meg egymást így, nem tiszteljük meg egymást. Próbáljuk meg visszalopni ezt az alkalmat az életünkbe és kérjük az Istent arra, hogy ilyen helyzetben ne arra figyeljünk csak, hogy ki mivel sért meg, ne leselkedjünk a másik ember iránt, hogy azt majd valamikor felhasználhassuk ellene, hanem az asztalközösségeink legyenek mindig Istennek tetszőek. Ámen
Kovács Mátyás Péter,
Sándorhomok

 

 

Szóljon hozzá