,,Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt. A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!” – (János 11,33-44)
Van, amikor már kimondtuk magunkban: „Uram, most már késő.” Már lezártuk a sírt, elhengerítettük a követ, és megtanultunk együtt élni a veszteséggel. János evangéliuma, nem ezt a passzust ragyogtatja fel előttünk, hanem itt valami megrendítőt villant fel: ahol mi a végpontot látjuk, ott Jézus még csak most kezdi megmutatni az Ő hatalmát.
A történetben Jézus megrendül. Látja Mária könnyeit, hallja a gyászolók sírását, és maga is sír. Nem közömbös Isten áll előttünk, hanem az a Fiú, aki valóban emberré lett. A református hitvallás hangsúlyozza: Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Emberként együtt érez, Istenként cselekszik. Könnyei nem a tehetetlenség könnyei, hanem a bűn és a halál feletti felindulás jelei.
Amikor Jézus a sírhoz lép, nem vitatkozik a halállal. Nem alkudozik. Parancsol: „Lázár, jöjj ki!” Ez az isteni szó, teremtő szó. Ugyanaz az erő szól itt, amely kezdetben a világot létre hívta. A református tanítás szerint az ige nem puszta információ, hanem ható, cselekvő erő. Isten szava életet teremt ott, ahol csak halál van.
Fontos, hogy Lázár nem segít rá a csodára. Nem mozdul, nem kapaszkodik, nem működik együtt. Halott. Krisztus hívó szava azonban áttöri a sír csendjét. Ez a kegyelem titka: nem mi tesszük élővé magunkat, hanem Ő hív ki minket a lelki halálból.
A történet végén még olvasunk egy érdekes mozzanatról. Jézus azt mondja a körülállóknak: Vegyétek le róla, hadd menjen! Ez egy nagyon fontos üzenet, hiszen az élet Krisztustól jön, de a gyülekezet feladata segíteni a kibontakozást. Aki életre kelt, annak szüksége van testvérekre, akik leveszik a pólyákat. Ilyen közösség a gyülekezet: a feltámadás tanúinak közössége.
Ezért ne felejtsük el: a feltámasztás csodája Krisztus műve, de a pólyák leoldása a mi szolgálatunk. Lehet, hogy valaki már hallotta az életre hívó szót, de még fél, még a múltja köti, még ott vannak rajta a „halotti ruhák”. A gyülekezet akkor hűséges, ha nem hagyja magára az új életre keltet, hanem türelemmel, szeretettel, imádsággal mellé áll. Nem mi adunk életet, azt egyedül Krisztus adja, de segítünk abban, hogy az új élet láthatóvá, járhatóvá, örömtelivé váljon.
Vigyünk hát magunkkal egy egyszerű, megjegyezhető üzenetet: Krisztus életre hív – mi pedig segítünk élni. Ámen!
Maior Erneszt Dániel,
Szamos-negyed