„Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem.” – (János 11,32b)
Márta és Mária szavai nem hitetlenségből fakadnak, hanem összetört bizalomból. „Uram, ha itt lettél volna…” – ebben a mondatban ott van minden kimondatlan fájdalom, minden várakozás és minden csalódás. Nem vádolnak nyíltan, mégis ott rezeg benne a kérdés: miért nem jöttél hamarabb? Miért maradtál távol, amikor a legnagyobb szükség lett volna rád?
Ez a mondat ismerős a mi imádságainkból is. Hányszor gondoljuk úgy, hogy Jézus elkésett, hogy ha másként alakult volna, ha közbelépett volna, nem történt volna meg a veszteség. Mária nem tagadja Jézus hatalmát, éppen ellenkezőleg: hiszi, hogy jelenléte életet menthetett volna. De a hite még a múltba néz, nem a jelen csodájára.
Jézus azonban nem magyarázkodik, nem védekezik, és nem igazolja önmagát. Ő nemcsak a gyógyítás Ura, hanem az élet és a feltámadás Ura. Ott áll a sír előtt, ahol már minden remény eltemettetett, és mégis új kezdetet készít. Jelenléte nem mindig akadályozza meg a halált, de mindig erősebb annál.
Ez a mondat arra tanít bennünket, hogy a hitünk sokszor feltételes: „ha itt lettél volna”. Jézus viszont nemcsak az „akkor”-ban Úr, hanem a „most”-ban is. Ahol mi már csak veszteséget látunk, ott ő még életet ad. És amikor kimondjuk fájdalmunkat előtte, nem elutasít, hanem közelebb lép. Mert ahol Jézus jelen van, ott a halál nem végállomás, hanem átmenet. Ámen.
Jobb Domokos,
Ombod