„… akik a nagy vízen átkeltek.” (Ézs 23,3)
Egyre több embert és sorsot ismerek meg, annál inkább látom, hogy nincs olyan, akire ne várnának nagy vizek. Mindenkinek a maga medre a saját nehéz küzdőtere. Nem tudok a másik cipőjébe beleilleszkedni, nyilván a magam harcaiból vett tapasztalatokkal tudok tanácsokat adni, de itélkezni nincs jogom, akkor sem, ha azt látom, hogy fuldoklik.
„Szilaj hullámolat vet rémitő ereje” – fogalmazza meg a népről az idén kétszáz éve született Petőfi, és bizony az emberek tömege is vállhat kemény ütközőkővé, főleg azok számára, akik számára annyira fontos mások véleménye: „akik vezérükké a legbizonytalanabb vezetõt, a közvéleményt választották, semmi sem világos.” (Seneca) És ez széditően tud hullámozni, egyszer a mennybe visz, máskor a pokolba süllyeszt. Ennék sokkal kijózanítóbb és biztosabb az Ige útmutatása. Igaz, hogy ez sem az unalomról szól, de segít nem elszállni, és nem a mélybe zuhanni.
Mi történik a nagy vizeken való átkelés után? Sokan hőstörténeteket írnak, saját élményükben ők a főszereplők. Valamennyire jogos is ez, de akik a tengert lecsendesítő, azon járó Úrral járják végig a tomboló vihart, azok nem szűnnek meg Őt magasztalni akkor sem, ha már túl vannak rajta, ha átkeltek a vizeken. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka