“… Őt nem látjátok.” (Ézs 22, 11c)
Ézsaiás próféta keserű megállapítása ez a fél mondat. Annyi minden benne van ebben, ha végig olvassuk a fejezetet, látni fogjuk, hogy a prófétának mennyire fáj az, hogy népe istentelen módon éli mindennapjait, teljesen ignorálva az Urat. És hát ennek az ostoba magatartásnak lesz az eredménye az Isten ítélete Jeruzsálem, de voltaképpen az egész országra nézve. A fejezet legelején a látomás völgyének nevezi a próféta Jeruzsálemet, ami arra utal, hogy Isten megajándékozta népét Igéjével, a belőle származó világossággal, ebből kifolyólag ők úgy gondolták számukra ez védő paizsot jelent minden ellenség ellen, nincs miért aggódniuk. Az Istentől kapott kiváltságot rosszul értelmezték, úgy gondolták, hogy az megvédi őket mindenkor anélkül, hogy ők Isten akaratának engedelmeskednének, istenfélelemben, alázatban és hitben járnának. Élték hát a maguk akarata szerint az életüket nem törődve Istennel, most meg jön az ellenség Isten büntetéseként, de ők nem annak gondolják, és elkezdenek megszervezni a védekezést, sajnos, Isten nélkül!
Látva népe romlását a próféta rettenetes testi-lelki fájdalmat él át, ami nagyon megindító számunkra. Ez a magatartás el kell hogy gondolkoztasson bennünket egy kérdés felett: hasonló módon érzünk-e mi is valahányszor Isten iránti engedetlenséget tapasztalunk a magunk és mások életében? Szenvedünk-e akkor, ha az egyházban vagy népünk életében Istennek nem tetsző dolgokat látunk? Jó lenne, ha a mi is ennyire szívünkön tudnánk viselni közösségünk sorsát, ahová tartozunk.
Az Isten nélül élő nép mnyire nem látja tisztán a helyzetet, amiben leledzik! A bajban igyekeznek összefogni, terveket szőni és végrehajtani a védekezésre vonatkozóan, de mindebből kihagyják Istent. Nem gondolnak arra, hogy az ellenség Isten bűntetése elpártolásuk miatt. Ügyeskednek, szervezkednek, fáradoznak a védekezésen, ahelyett, hogy Istenhez fordulnának, hogy arra gondolnának, talán bűnös életük miatt van mindez rajtuk, és itt volna az ideje a magukbaszállásnak, a megtérésnek. Nem,nem erre gondolnak, mennek a maguk feje után a biztos pusztulásba!
Jó az, ha életünk nehéz helyzeteiben, amikor sok bajjal kell szembesülni, akkor elgondolkozunk azon, vajon nem mi magunk vagyunk ennek okozói? Vajon nem éppen bűneink miatt van mindez rajtunk? Ostobaság, ha a magunk erejében bízva, leleményességünkre, okosságunkra hagyatkozva próbálunk megszabadulni a bajtól, különösen akkor, ha az Úrtól van az! Jaj,vigyázzunk, nehogy az Úrral szemben harcoljunk! Inkább szálljunk mindig magunkba, alázzuk meg magunkat az Úr hatalmas keze alatt, hogy felmagasztalhasson minket. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos