“A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá.” (ApCsel 4,32-35)
Egy gyülekezet igazi közösséggé akkor tud válni, ha a hívők figyelnek egymásra, és segítséget nyújtanak egymásnak. Lukács az első keresztyén gyülekezet egyik ismertető jelét tárja elénk, amikor úgy állnak előttünk annak tagjai, hogy vagyonukat odahelyezik Isten oltárára. Ami fontos, hogy ebben az áldozatban nem mutatkozik az irigység jele, sem az, hogy a hívek mutogatnának egymásra azért, mert egyik vagy másik többet vagy kevesebbet adott volna. Egyének döntései állnak előttünk, akik a közösséghez akarnak tartozni, hallani akarják az apostolok bizonyságát, és hinni Krisztus feltámadásában. Az egyház a maga körén belül megoldotta a társadalmi különbségek problémáját, felszámolta a nyomort: az anyagi javakat testvérekhez méltóan, a szükséghez mérten osztották el az apostolok. Ennek a cselekedtnek mai példája a családlátogatás, a diakónia, a szeretetszolgálat, a törődés, amelyhez látó szemekre és érző szívekre van szükség, és természetesen olyan háttérre, amely biztosítja, hogy szükség idején a segítség megvalósuljon. Ezért fontos, hogy a közösségbe járó hívő olykor vegye észre azt, aki mellette van, akit lehet, nem ismer, de látja, hogy hiányt érezhet. Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek