„Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” 2Kor. 4, 16
Elolvasni: 2Korinthus 4, 7-18
Egyik ismerősöm, nagy örömmel újságolta, hogy beszállt egy „tuti” üzletbe: ezentúl, olyan gyógyszereket és krémeket fog árulni, melyek lelassítják az öregedés folyamatát, segítségükkel több, mint száz évet is élhet az ember. Komolyan megkérdeztem tőle: te szeretnél száz évnél tovább élni? Mire a válasz: NEM.
Mikor Pál apostol azt mondja, hogy a külső ember megromlik, akkor nemcsak az egészségre és a testre érti ezt. Az öregedésnek nemcsak az a problémája, hogy meggyengül az ember látása, megnehezedik a hallás, nehézkesebb a járás, a szív zörgővé válik. Ez a megromlás olyan vonatkozásban is érvényes, hogy az embernek, az öregedéssel együtt a többi emberek között való helyzete is megromol. Azt kezdi érezni, hogy nincs már rá szükség, a sürgő – forgó fiataloknak útjában van, a valaha ünnepelt nagyság, szerény nézővé válik. Régi barátok, kortársak egymás után elhalnak, egyedül marad. Lehet, hogy a ráncokat el lehet tüntetni a krémekkel, de a belső érzéseket semmilyen gyógyszer nem gyógyítja. Éppen ezért, akinek a külső ember a mindene, a testi kondíció, meg a társadalmi rang, aki az egész életnek csak a külső oldalát látja és éli, annak a számára „a külső ember megromlása” valóságos tragédia.
Pál, a mai Igével épp az ilyen kétségbeesett embereket bátorítja: nem csüggedünk, azaz nem abba kapaszkodunk, ami elmúlik, hanem abba, ami megmarad, helyesebben: AKI megmarad. Ne tűnő ifjúság, vagy az odalett erő, szépség és hírnév után kapkodjunk, hanem ragadjuk meg Jézus Krisztust, aki azt mondja: ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él az. Micsoda a belső ember? Az a valaki bennem, aki Jézusra néz, aki az Istennel kapcsolódik össze. Ez az ember naponta megújul, azaz fejlődik, növekszik. Valaki úgy fogalmazta meg ezt az állapotot, hogy ez olyan, mint mikor az ember a hegyoldalon halad egyre feljebb, mind messzebb lát, tisztább levegőt szív, megszabadul az alacsonyabb rendű lét hiábavalóságától, és nagyobb távlatból szemléli az eseményeket.
Minden kornak megvan a maga ajándéka és feladata, a hívő öreg koré az, hogy Isten barátjává lesz az ember. A szolgálat és feladat sem csökken, csak változik. Több időt lehet tölteni imádságos lélekkel az Úr előtt. Az ilyen ember, mikor eljön a túlsó partra való kikötésnek az ideje, azt veszi észre, hogy teljesen megfiatalodott, hisz újszülött lesz az örökkévalóságban. Ne félj hát testvérem, a külső sátorház megromlásától, hiszen ha ez Krisztusra irányítja a tekintetünket, általa a belső napról – napra újul, az igazi élet egyre növekszik, míg az örökkévalóságban beteljesedik. Ámen.
Nagy Róbert,
Apa