Kezdőlap / vers / Nyugalom

Nyugalom

Nyugtass meg, úgy, mint régen. Kérlek. Azt hiszem annyi kell csak. Ringni szeretnék, mint az anyaméhben s majd burkaszakadtából kiáltanám. Megjöttem. Világ, tárd ki kapuid. Itt- ott nyikorog. Beragad. Kicserélték a zárat. Kulcsolok. Suttogok. Megtanultam halkan élni. Csendesen. Már nem várom, hogy mindenki felfigyeljen s lássa, mi mindent tettem. Teszek. A csendes tenni akarás erősebb a hangos létnél. A csendben minden megsokszorozódik. Az isteni kegyelem is szinte látható. Nem az a nagy, aki melldöngetve, hangos szóval érkezik, hanem az, aki csendben meghúzódik a háttérben és világokat teremt. Csendben írok. Sok vele a bíbelődés. Nem kiabálom el, hogy jó lesz. Addig nem osztom meg, amíg nem érzem, befogadóra talál. Közben ciripelnek a tücskök. Őszbe fordul a nyár. Szépen, csendben, észrevétlenül eltelt ez is. Nem látta senki, mert nem állt meg, hogy megcsodálja. Pont. Ezt a pillanatot, amikor azon merengek, mit adott ez a csend nekem s az írásnak. Azt hiszem mindent. Ez a nagy semmi az, amit meg tudok tölteni tartalommal. Nyugodtság fog el. Elmosolyodom. Amikor erről az érzésről kezdtem el írni, még nem tudtam, mi fog kikerekedni belőle. Nekem a nyugalom ez. Sorok között megpihenni. Kitenni egy vesszőt. Egy pontot. Néha egy ékezetet, ami felkiált. Létezek. Majd szép csendben folytatom tovább. Elringatom magam.

Fehér Imola

Szóljon hozzá