Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Nem vagyunk a halál rabjai

Nem vagyunk a halál rabjai

„De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt.” (ApCsel.2,24)

Péter pünkösdi beszédéből való az idézett mondat, amely összegez és tisztáz oly kérdéseket, amelyek nyugtalanították a tanítványokat és a mindenkori embert ugyanúgy. Eljött az első pünkösd ünnepe, de Krisztus követőinek nem felhőtlen az élete. A húsvéti eseményekkel együtt mindannyiuknak hiányzik a Szabadító személyes jelenléte. Ha ő nincs ott, semmi sem annyira szép, semmi sem annyira jó, semmi sem annyira boldogító. Szenvednek! Egyesek álmélkodnak, mások csúfolódnak.

A letagadhatatlan szenvedés letapogatható jelenléte hívja elő Péter prédikációjának azon üzenetét, amely Krisztus fájdalmának feloldásáról szól. A kereszthalál minden szenvedés csúcsa. Hajlamosak vagyunk csak erre gondolni, amikor Krisztus kínjairól beszélünk. A teljes igazság, hogy Megváltónk egész életén keresztül szenvedett. Már születésétől mellé szegődik Heródes üldözése, azután a főpapok és írástudók zaklatása következik, de bánattal jár az övéinek elfordulása, vagy a tanítványok tagadástól árulásig terjedő magatartása. Ha a keresztre nézünk, kettős felismerésünk lesz. Egyfelől eszünkbe jut a gonoszság számtalan változata, amit mindmáig elkövet az ember. Másfelől mindenen átszűrődik Isten kegyelmének fénye, amely a méltatlan emberre száll és érdemtelenül élteti.

Krisztus szenvedése következményében hordozza értékét. „Szenved Isten bajnoka”, de hősiessége a feltámadásban tökéletes ajándék. Minden szenvedés ezután a rákövetkező eredményben értékelhető. Érdemes lenne a magunk szenvedéseinek folyamatait végig kísérni ilyen szempontból. Gyötrődéseink hoztak-e pozitív változást, bánatunk után érkezett-e vigasztalódás, fájdalmunk után lett-e gyógyulás. A szenvedést soha nem szabad önmagában nézni, mert nem önmagáért van, hanem következményéért.

Hosszú kínok, vagy halállal fenyegető bajok könnyen kimondatják velünk az önfeladás gondolatait, hogy ezért kár volt megszületni, felesleges volt küzdeni, nincs miért megöregedni. Isten nélküli sorsok nem is tudnak arról, hogy van más oldala is az életnek. Bizony, meg kell értenünk, hogy a próbatételeket nem sorscsapásként kell fogadnunk, hanem célra tekintő feladatnak. A legsúlyosabb szorongattatásból ismeri fel a hit a legszebb ajándékot és az addig elvezető utat. Születésünk, küzdelmünk, megöregedésünk Isten adománya, amelyet ő felügyel, amelyre ő vigyáz. Nincs kizárva, hogy jönnek elviselhetetlen órák vagy évek, de ezeknek okai vannak. Mindenekfelett legfőbb ok, hogy felfedezzük Krisztus keresztjét, és az arról származó felénk sugárzó kegyelmet.

Krisztus szenvedését követő csoda a feltámadás. Krisztus halála a kereszten e kettő között történt. A fájdalom megoldása a halállal kezdődik, de a feltámadásba torkoll. A fájdalmat lezárja és az életet más dimenzióba emeli. Az emberiség sorsát a halál völgyéből kivezeti és megnyitja a messiási korszak új fejezetét. Ismét értelmet nyer az élet. A halál nem tarthatja fogva sem Krisztust, sem kegyelméből az őt követőket. A mi feltámadásunk ígérete nemcsak a halál feletti győzelmet jelenti Krisztus által, hanem azt is, hogy a mi szenvedésünk nem a halál akaratából van, és nem vagyunk áldozatai.

Jó lenne halálfélelem nélkül élni Krisztus kegyelmének és irgalmának ölelésében. Segítsen Isten Szent Lelke ilyen hitben élnünk!

Csűry István püspök

Szóljon hozzá