,,Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez. Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését!” – (2Kor 7,8-11a)
Szabad-e a keresztyén embernek szomorú lenni? Illik-e a hívő emberhez, hogy elszomorodik? Sokszor kapjuk meg mi keresztyének ezeket, vagy ehhez hasonló kérdéseket. Néha mi tesszük fel saját magunknak. Néha vívódunk: hát nem evangéliumot, örömhírt hirdetnek nekünk s hirdetünk mi magunk is, akkor hogyan engedhetek teret a szomorúságnak? Sokszor találkozunk szomorú emberekkel, szomorú sorsú közösségekkel, népcsoportokkal, sokszor tárul elénk szomorú helyzet, vagy kapunk szomorú híreket, de néha, amikor csalódunk valakiben, akkor szomorú alakokat látunk magunk körül.
A mai igében Pál apostol arról beszélt, hogy szabad a keresztyénnek szomorkodnia és szomorú állapotba lenni. Azonban nem mindegy, hogy ennek a szomorúságnak mi a lényege, s mi a célba? Mert ha a szomorúság feladást, beletörődést, önmagam elhagyását jelenti, akkor annak a halál lesz a következménye. Előbb a lelki, majd a testi halál. Sokszor érezzük a koporsó mellett megállva, hogy vége van a mi életünknek is, hiszen elment a szeretett személy, mi lesz velem nélkül. Szomorú az, amikor egy beteg vagy a beteg hozzátartozói odáig jutnak, hogy feladják a küzdelmet. Már nem akarnak meggyógyulni, nem érdekli őket a sorsuk. Egy sikertelen udvarlás vagy állásinterjú utáni elszomorodás is oda vezethet, hogy teljesen feladja az ember. A szomorúság lehet bénító, leláncoló és céltalan állapot.
De Pál apostol itt egy másfajta szomorúságról beszél. Az Isten szerinti szomorúságról. Mit jelent ez? Mit értsünk ez alatt. Egészen egyszerűen azt, hogy a szomorúság közepette is tudok Jézus Krisztusra tekinteni. Fájdalmas a veszteség, az elengedés, néha semmi nem alakul a terv szerint, nem úgy jön össze, ahogyan annak előtte elképzeltük, de mégis tudok belőle valami hasznosat kihozni. Mondhatni van pozitív szomorúság. Amely a kudarcban, a nehézségben, a kilátástalan helyzetben sem veszti el a fókuszt: Jézusra figyel! S az ilyen Krisztus szerinti szomorúság megtérésre vezet, az üdvösségre táplál. Buzgóságot, azaz hitet táplál, Isten félelmet, a Krisztushoz való vágyódást, a hithez való ragaszkodás. Kívánok mindenkinek ilyen szomorúságot! Ámen!
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes