,,Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira. Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak Isten tudja. Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket ember el nem mondhat. Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig önmagammal; hacsak az erőtlenségeimmel nem. Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall, még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” – (2Kor 7,1-7)
Pál apostol arra hív minket, hogy “tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól”. Nem azért, mert Isten haragszik, hanem mert Ő már ígéreteket tett: „Atyátok leszek, és ti fiaimmá és leányaimmá lesztek.” Isten közösséget akar, de az igazi közösséghez megtisztulás kell.
A megszentelődés útja nem könnyű, de nem is magányos. Pál is szenvedett, félt, sírt, de Isten vigasztalása eljött Titusz által, és a korinthusiak megtérése által. A bánat, ha Istentől van, nem pusztít, hanem gyógyít. Életet ad. Talán te is megtapasztaltad már, hogy a keserűnek gondolt könnycseppjeid, melyek végigfolytak arcod peremét, az Isten jelenlétében édesekké váltak.
Legyen tehát szívünkben bűnbánat – de ne önmarcangolás, hanem reménység! Mert ahol Isten munkálkodik, ott még a könnyekből is új élet fakad. Ámen.
Gáti Gábor,
Halmi