,,Dávid azonban ezt gondolta: Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul kezétől. Legjobb lesz gyorsan elmenekülnöm a filiszteusok földjére. Akkor majd hiába üldöz engem Saul Izráel egész területén, megmenekülök a kezéből. Elindult azért Dávid, és átment hatszáz emberével együtt Ákíshoz, Máók fiához, Gát királyához. Letelepedett Dávid Ákísnál Gátban embereivel együtt…” – (1 Sámuel 27,1-3a)
Dávid életének talán ez a legmélyebb pontja, amiről ez a pár igevers, de úgy az egész 27. fejezet szól. Talán itt kerül legmesszebb Istentől, itt süllyed a legmélyebbre a csüggedésbe, itt nyúl egy olyan eszközhöz, amit ő maga is megbán, és itt hozza magát olyan helyzetbe, amiből nem látszik kiút. Ugyanakkor mindezek után itt mutatja meg Isten neki újra hatalmasan, hogy milyen nagy az Ő szeretete az Őt keresők és tisztelők iránt. Itt válik nyilvánvalóvá az a hitigazság is, hogy Isten valóban nem bűneink szerint cselekszik velünk és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint.
Dávidon lassan elhatalmasodott az aggodalmaskodás. Befészkelte magát a szívébe, hogy vége, nem tud tovább menekülni Saul elől, segítenie kell magán, mert úgy látszik, Isten nem segít rajta. Ezzel a sötét gondolattal kezdődik itt a bajok sorozata ,,Dávid azonban ezt gondolta.” Nem tudom, a kedves olvasónak ismerős-e ez a gondolkodásmód. Vannak az ember életében olyan pillanatok, hogy valamit elhatároz magában, s aztán egyáltalán nem viszi Isten elé, nem beszéli meg a testvérével sem. Néhányszor előfordul, hogy még a családtagokkal sem, hanem akármilyen indítékból – ez sokféle lehet –, úgy magában elhatároz valamit. Az ilyet az ember gyorsan szokta megvalósítani. Egyszer csak olyan bajok közepén találja magát, amikről nyilvánvaló, hogy ő maga zúdította saját nyakába, meg másokéba is, – mint itt Dávid is, – és ami közül nem leli a kivezető utat.
Egyik ifjúsági énekünk sora jut eszembe: ,,oly messzire mennék, tőled Istenem, ha nem hívnál szüntelen!” Nem tudunk Istentől olyan távol kerülni, ahol Ő ne lenne velünk. Nem tudunk elbújni előle. Nem is kell. Ő akkor is gondoskodik rólunk, amikor mi ezt nem is észleljük. Csak bízz benne. Ő ma is hív téged: közelebb, egyre közelebb! Ámen.
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes