“…egy főember lépett hozzá, mélyen meghajolt előtte, és így szólt: A leányom éppen most halt meg, de jöjj, tedd rá a kezedet, és megelevenedik… egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásban szenvedett, hátulról hozzáférkőzött, és megérintette ruhája szegélyét. Azt gondolta ugyanis: Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” – (Máté 9, 18 és 20-21)
Egy zsinagógai főember megy Jézushoz, akinek meghalt a leánya. Neve Jairus. Lehetetlen helyzet, de nem Jézus számára, hisz ő nemcsak a korlátolt emberi lehetőségekkel számol. Úgy tűnik, hogy ez valamilyen szinten Jairusban is megfordul, amikor bánatával Jézushoz fordul. Tisztában van vele: Jézus több, mint ember, akiben bízik, hogy gyermekét a halálból is képes kihozni. Ami nekünk, embereknek lehetetlen, az Istennél lehetséges. Számolsz-e ezzel minden élethelyzetben?
Útközben, a Jairus házához tartva, történik valami. Egy 12 éve vérfolyásban szenvedő asszony szentül meg van győződve arról, ha csak a Jézus ruháját sikerül megérintenie, meggyógyul. Úgy is történt. Majd, amikor Jézus odaér Jairus házához, bemegy, megfogja a leány kezét, aki ennek következtében felkel. Jairus hitte: Jézus érintése elegendő ahhoz, hogy gyermeke életre keljen.
Mindkét esetben a hit játssza a központi szerepet. Az a hit, amelyik itt még korántsem tökéletes, sem Jairusnál, sem pedig az asszonynál. Sőt, azt mondhatjuk, hogy sok sebből vérző babonás hitről van szó, amelyből hiányzik vagy nagyon sekélyesen van jelen a biztos ismeret, de az teljesen biztos, hogy nem hiányzik belőle a színtiszta bizalom. S akiben ez jelen, azt Jézus nem hagyja figyelmen kívül, az ilyen közeledő nem fog az Úrban csalódni. Az őszinte, tiszta szívű közeledés mindig a lényeg, Isten ilyenfajta viszonyulást vár el tőlünk. A mustármagnyi hit a maga tökéletlenségével együtt mindig óriási jelentőséggel bír, Jézus mindig tekintettel van reá. És soha ne feledd el: a baj, a nyomorúság, a nehéz akadály az életben soha nem lehet nagyobb a Jézus erejénél. Egyik szép énekünk részlete is ezt támasztja alá: “…nincs semmi gát, /Kegyelmed, mit ne törne át, /Hadd bízza lelkem rád magát…” Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos