„De én hálaadó szóval áldozom neked; megadom, amit fogadtam. Az Úré a szabadítás.” – (Jónás 2,10)
Imádkozó ember egy óriáshal gyomrában: teljesen szürreális kép. De nem kell nekünk most természettudományos irányba mennünk, hogy mennyire lehetséges ez vagy nem, hiszen a Biblia nem természettudományos könyv. És azt is tudjuk: Isten alkotta a természet törvényeit, tehát felül is tudja írni, ha akarja. Istennek minden lehetséges. Most egyszerűen csak arra kell figyelnünk, hogy egy ember Isten iránti engedetlensége folytán végveszélybe kerül, és ott végső elkeseredettségében, halálfélelmében, teljesen kiszolgáltatott állapotban visszatalál Istenhez. Ezt bizonyítja ez a szívszorítóan gyönyörű imádság, amelyet Jónás mond el a cethal gyomrában. Ennek a könyörgésnek éppen a záró akkordját emeltem ki, amiben már is hálát ad Istennek a szabadulásért, jóllehet megmenekülése abban a pillanatban még nem ment végbe.
Jónás hasonló utat jár be, mint a tékozló fiú Jézus példázatában, akinek a disznók vályújánál eszébe jut az atyja, és mindaz, amiben része volt mellette egészen addig, amíg engedetlen nem lett. Visszatért az atyai házhoz, akárcsak Jónás Istenhez. Mindketten szabadításban részesültek. Jónás már lélekben átéli a szabadítást, mielőtt az ténylegesen megtörténne, és készpénznek veszi azt. Ez az igaz hit megnyilvánulása. Ezért beszél már most a háláról.
Az év utolsó vasárnapján mi visszatekintve adunk hálát Isten megannyi szabadításáért illetve ajándékaiért. Ez is a hit cselekedete, hisz hitre van szükség ahhoz, hogy meglássuk Isten kezenyomát életünk eltelt idejében, hogy ne a szerencsének, hanem Isten jóságának és kegyelmének tulajdonítsuk a velünk történteket, akár jó dolgokként, akár nehéz pillanatokként éltük meg azokat. Ugyanakkor jó lenne, ha úgy tudnánk előre is tekinteni, ahogy Jónás: már most hálát adni az Úrnak a jövő évben megtapasztalandó szabadításaiért, jótéteményeiért. Mindig az Úré a szabadítás. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos