„Az ÚR Mózesnek adott parancsa szerint vették számba őket, mindenkinek megvolt a maga tenni- és vinnivalója. Úgy vették számba őket, ahogy az ÚR megparancsolta Mózesnek.” – (4 Mózes 4, 49)
Az Úr parancsol, Mózes cselekszik, s a nép engedelmeskedik. A léviták feladatait összesíti ez a fejezet. Nekik kellett a bizonyság sátra körüli feladatokat elvégezni. Költözéskor és letelepedéskor is megvolt a kötelező feladatuk. Sokak megítélésével ellentétben ők szolgáltak, nem pedig élősködtek a nép hátán. Tény, hogy azokból az áldozatokból éltek meg, amelyeket a nép tagjai bemutattak, ez viszont csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott volt a mérhetetlen nagy felelőssége annak, hogy mindent úgy tegyenek, ahogyan Isten azt parancsba adta. A földműves, az állattartó, a kovács, a fafaragó, a szabó hibája mind javítható volt, de ha egy lévita tévedett, azzal Isten haragját vonta magára.
Így tekintek ma is az egyházi szolgálatokra. Sokan gondolnak úgy a lelkészekre, és az egyházi tisztségviselőkre, hogy csak azért vállalják a szolgálatot, mert az anyagilag megéri nekik, vagy csak a dolgok könnyebb végét akarják megragadni. Az ilyen elképzeléseket csak azok terjesztik, akik nem tudják mit jelent Isten előtt megállni. Persze vannak negatív példák is, de nem szabad azok alapján megítélni a teljes egyházi életet.
Isten akarata nemcsak az egyházi életre terjed ki, hanem minden emberre. Mindenkinek személyes megbízása van az Úrtól. Mindegyik hivatás fontos és hasznos. Akkor tudunk igazán közösségként épülni és előrehaladni, ha felelősséggel, hittel és kitartással teljesítjük az Úrtól kapott feladatainkat. Ámen.
Erdei-Árva István Béla,
Szamoskóród