Siker utáni hálaadás
„Izráel fiainak egész közössége összegyülekezett Silóban, és ott helyezték el a gyülekezet sátrát, miután meghódolt előttük a föld.” (Józsué 18,1)
Általában büszkék vagyunk az elért eredményeinkre. Szeretünk dicsekedni a sikereinkkel, amelyek mögött kemény munka áll. A legértékesebb oklevelek, elismerések kikerülnek az irodák falára. A közösségi felületeken közhírré tesszük a kisebb-nagyobb győzelmeket. Boldogan beszélünk a verejtékes áldozataink édes gyümölcseiről, amelyekért megérte fáradozni. Jóérzéssel tekintünk vissza a rögös útra, amelynek végén áldásokat nyertünk. Ilyenkor nem szabad megfeledkeznünk a hálaadásról sem.
Izráel népe, Józsué vezetésével, meghódította azt a földet, ahova Isten vezette őket. Sok vér és verejték árán harcolták ki maguknak az örökséget. Csaták, próbatételek, félelmetes ellenfelek, reménytelennek tűnő helyzetek vezettek el a szent sátor elhelyezéséig Silóban. Van valami felemelő abban, hogy „Izráel fiainak egész közössége” részt vett ezen az ünnepi eseményen. Úgy tűnik, mind fontosnak tartották az Úr előtti tisztelgést és hálaadást. Minden jel arra mutat, hogy a diadalok miatt nem szállt a fejükbe a dicsőség, nem részegedtek meg a sikereiktől. Nem azt tartották elsődlegesnek, hogy számba vegyék a megszerzett javakat, hanem azt, hogy méltó helyet biztosítsanak Isten tiszteletének.
Legyen az Úr az első a mi életünkben is! Neki köszönhetjük a képességeinket, az erőnket, a kitartásunkat, a sikereinket, és az áldásokat. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka” (Jakab 1, 17). A mi Atyánk ugyanaz, aki csodák sorozatával segítette, és szeretetével igazgatta az ő népe életét. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy ő ugyanúgy gondot visel ma is ránk, mint egykor Izreál népére. Ezért adjunk hálát neki minden sikerért, örömért és elért eredményért! Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti