„És felele a témáni Elifáz, és monda: Ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-é? De hát ki tudná magát türtőztetni a beszédben?” Jób 4,1-2
Olvasásra: Jób 4
A szenvedő, és fogantatása, születése napját megátkozó Jóbhoz megérkeznek a barátok. „Barátok”. „Vigasztalók”. Ott ül a porban, a hamuban, cseréppel vakarja fekélyes testét, és amikor Elifáz, Bildád és Czófár meglátják, rémülten, sírva ülnek mellé a porba, és hét napig hallgatnak.
Hét nap után azonban történik valami: Elifáz megszólal. Fájdalmas olvasni, amit elmond. Igazából mindhárom vigasztaló barát (az iménti idézőjel nem véletlen!) szavai, nemhogy az enyhülést, de a testi, fizikai fájdalmakat mélyítik lelkiekké.
Hét nap csend, majd a megszólalás. Mert az ember nem tud tovább hallgatni, és úgy érzi, szólnia kell. Valamit mondani. Még akkor is, ha érzi, hiábavaló minden szó, üres, könnyű szavak, „de hát ki tudná magát türtőztetni a beszédben?”.
Végigolvasva ezt a részt, azon gondolkodjunk el: mi a jobb? Szólni, vagy hallgatni? Emberi szavakkal próbálkozni, vagy a többet elmondó csendben, a másikkal sorsközösséget vállalva tűrni a fájdalmat? Kórházi ágy mellett, temetőben, koporsó mellett mit tegyünk? Szóljunk, vagy hallgassunk?
Mert „mindennek rendelt ideje van… ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak”. (Préd 3,1.7) Ezt az érzékeny egyensúlyt kell megtalálnunk: mikor szólni, és mikor hallgatni? És e szerint élni és vigasztalni. Ámen!
Varga Botond,
Kisbábony