“Megfélemlének azért a hajósok és kiáltának, kiki az ő istenéhez, és a hajóban lévő holmit a tengerbe hányák, hogy könnyítsenek magukon. Jónás pedig leméne a hajó aljába, és lefeküdt és elaludt. De hozzáméne a kormányos mester, és mondá néki: Mi lelt, te nagy alvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hát ha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!” (Jón 1, 5-6)
Az ember két esetben tud nyugodtan aludni: ha már végzett feladatával, vagy ha van egy „b” terve a feladat elhárítására. Jónásra aligha illene rá az első lehetőség, hiszen ő épp a feladat teljesítése elől menekül. Az reméli, hogy ha dezertál, akkor Isten nem éri utol. Amikor az őt szállító hajó viharba kerül, ahelyett, hogy segítene a mentésben, együtt küzdene a túlélésért, imádkozna, vagy becsülettel vállalná tettét, lemegy a hajófenékre és elalszik. Ő biztonságban van, kifizette az úti díjat, mi baja eshet?
Ne ítéljük meg elhamarkodottan Amittai fiát. Mai világunkban is rengeteg olyan élet van, mint a Jónásé. Folyton menekülő, bujkáló életek, amelyek rettegnek attól, hogy igent mondjanak Isten elhívására. Folyamatosan álarcokat viselő életek, amelyek mindent megtesznek, bármit eljátszanak, csak ne kelljen Istennek engedni. Vak és álomszuszék életek, amelyek azt hiszik, hogyha földi életüket anyagilag biztosították, akkor csapkodhatnak a hullámok, recseghet a hajó, úgysem lesz semmi bajuk. Életek amelyek azon fáradoznak, hogy elaltassák a lelkiismeretet, hogy meg ne hallják útitársaik segélykiáltásait, hogy végre nyugodtan alhassanak.
Isten azonban mindig jól időzít. Nem hagyja az embert hullámsírba szenderülni. Ad neki egy második esélyt szembesülni önmagával, hogy észrevegye engedetlenségével milyen sok embert sodort veszélybe, és észrevegye hogy az a bizonyos „b” terv nem működhet, hanem vissza kell térni az eredeti feladathoz. Ahhoz, hogy Jónás szembenézzen magával, először a lelkiismeretét kell felébreszteni (6.v.), mert ameddig az ember nem veszi észre, hogy segítségre van szüksége, rá van szorulva arra, hogy Isten megmentse, addig átfordul a másik oldalára és alszik tovább.
Vajon mi meghalljuk-e Isten ébresztő üzenetét? Tudunk-e kezet összekulcsolva hozzá kiáltani a veszedelem idején? Ha olyat küld hozzánk, ébreszteni, aki nem velünk egy húron pendül, más az értékrendje, más a világnézete, felekezeti hovatartozása, akkor hallgatunk-e rá, vagy alszunk tovább?
Vedd észre az igéből, hogy mindig van második esély. Neked lehet egy „b” terved Istennek hátat fordítani, ám neki is van egy „b” terve téged megmenteni, csak figyelj az ébresztő szóra: Ne menekülj! Ne hátrálj! Ne magyarázkodj! Kelj fel, és kiálts Istenedhez!
Ő meghallgat. Ámen!
Pocsveiler István,
Szatmár-Láncos