„Mert Ő nem ember, mint én, akinek azt felelhetném: menjünk törvénybe egymással! Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét. Ha levenné rólam vesszejét, és rettentése nem ijesztene, akkor beszélnék, és nem félnék tőle. De magamtól ez nem lehetséges.” Jób: 9, 32-35
Elolvasni: Jób: 9, 13-35
Az ókori ember vallásosságát tanulmányozva, arra a megállapodásra juthatunk, hogy az emberek féltek és rettegtek az istenektől, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy kedvükbe járjanak, gyakran még gyermekeiket is képesek voltak feláldozni azért, hogy elkerüljék haragjukat. Azok az emberek éreztek valamit, ami mi igyekszünk elfeledni: tudták, hogy a természet felett állókhoz képest, ők parányi kis senki emberek. Valami ilyesmit fogalmaz meg Jób is az egy, igaz Istennel kapcsolatban a mára kijelölt részben.
Gyakran szoktuk hangsúlyozni, hogy nem csak a hazugság veszedelmes, de a féligazság is. Jób hitte azt, hogy Isten mindenható Úr, de sehogy nem tudta elfogadni, hogy ez a végtelen hatalmú Úr szeretni is tudja a porszemnyi embert, ezért tűnt olyan kilátástalannak és reménytelennek a helyzete. Emberek ellen még fellázadhat, ha igazságtalanság éri, akkor fordulhat törvénybíróhoz jogorvoslatért, de ha Isten ellen van panasza, kihez forduljon?! Egy ilyen egyenlőtlen küzdelemben biztos, hogy az ember marad alul. Jób fogcsikorgatva ugyan, de meghajol az Isten akarata előtt. Ám ebben a meghajlásban nem a hívő alázata nyilvánul meg, hanem a kétségbeesett lemondás, mely szavak nélkül is azt sugallja, hogy Isten kegyetlen.
Kedves testvérem, ne ítéljük el sem Jóbot sem azt, aki a szenvedések tüzében ide eljut. Egy kegyetlen betegség fájdalmainak hordozása, egy fájdalmas koporsó terhe, Isten hatalmas kezének sújtása alatt sok erős ember hite rendül meg és vonja kétségbe Isten szeretetét. Talán hasonló élethelyzetben neked is voltak már ilyen kísértéseid. Ám aki idáig eljut, az nem azt az Istent látja, aki a Szentírásban kijelentette magát, hanem azt, akit a szenvedése szült. A sok teher és fájdalom beékelődik közé és Isten közé, és mint sötét felleg, eltakarja a szeretet napsugarát. Ezért kell szemeinket, lelki szemeinket mindig a „hegyre” emelni, ahogy a zsoltáros mondja.
Jób, a fejezet végén egy nagy igazságot fogalmaz meg, melyet jó lenne ma nagyon komolyan szívűnkbe vésni: „De magamtól ez nem lehetséges”. E mellé a megállapítás mellé tegyük oda a Szentírás másik tanítását: ami embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges. Van olyan, hogy magamtól csak a sötét felleget látom, de egyszer csak történik egy nagy zendülés, Isten küld egy szelet, a Szentlélek sebesen zúgó szelét, mely képes elfújni a legsötétebb felleget is, mely mögül előbújik Isten kegyelmének napsugara, s meggyőz bennünket, hogy bár Isten hatalmas, de ennek a hatalomnak legmeggyőzőbb bizonysága az Ő szeretete, amit nemcsak naponkénti gondviselésében bizonyít, hanem egyszülött Fia, Jézus Krisztus nekünk ajándékozásában. Terheket hordozva bár, de dicsőítsük ezért ma a mi Mennyei Atyánkat. Ámen.
Nagy Róbert,
Apa