A Szatmári Református Egyházmegye legnagyobb könyvtára nyílt meg a Szatmár-Kültelek Református Egyházközség templomának udvarán. A helyet az egyházközség biztosította, miután a régi óvoda épületét átalakították közösségi házzá. Az egyházközség rövid történetéről és a könyvek sorsáról az adományozó dr. Higyed János Mátyás nyugalmazott lelkipásztor, illetve a befogadó, Ilonczai Zsombor jelenlegi lelkipásztor nyilatkozott Elek Györgynek.
Forrás: szamos.ro
Dr. Higyed János Mátyás
Szatmár-Kültelek mint városrész a belvárostól a Szamos folyó bal partján lévő területek gyűjtőneveként vonult be a köztudatba. A reformációt követően 1624-ben állt valahol ezen a területen egy protestáns templom, amely 1680-ban elpusztult.
Dr. Kiss Bertalan belvárosi lelkipásztor szolgálata idején Kültelek református híveinek óhaja mellé állt és 1937–1939 között saját erőből megépítették a rég áhított templomot és gyülekezetet szerveztek. Önállósulni azonban nem engedték őket. Közben gyárak épültek, több vidékről tömegek költöztek ebbe a városrészbe, és a Láncos-templom ősi gyülekezete mellett Kültelek reformátussága jelentős lélekszámnövekedést mutatott.
Segédlelkészként közel öt évet töltöttünk itt a testvéremmel. Számtalanszor tapasztaltuk, hogy él a vágy az önállóság iránt. Hol az állam szólt bele – akkoriban nem fejlődést, hanem stagnálást vártak el az egyháztól –, hol pedig az egyházpolitika mondta ki: jó ez így, ahogy van. Két segédlelkésszel megoldhatónak tartottak mindent. Pedig akkoriban ide tartozott a Szamos folyótól balra eső egész városrész, lakónegyedeivel együtt. Hatalmas terület, amely önmagában is indokolta volna egy önálló gyülekezet létrejöttét. Erre azonban sokáig nem kaptak engedélyt.
Az 1989-es fordulatot megelőző évtizedben a kültelki református templom kicsinek bizonyult. Ünnepekkor már többen álltak az udvaron, mint ahányan a templomba bejutottak. Templombővítési tervek készültek. Önállósodásra volt igény. Egyiket sem engedélyezte az akkori rezsim és az egyházi főhatóság.
A fordulatot követően őserővel tört fel az önálló gyülekezetté válás és a templombővítés igénye. Sok huzavona után, az önállóvá lett gyülekezet meghívott lelkipásztorának. Egyházpolitikai érdekütközések miatt ez egyszer a főhatóság nem engedett a gyülekezet meghívás-jogának. Pályázatot hirdettettek. Pályázatot írattak azokkal a lelkipásztorokkal, akik jelentkeztek. Végül egyházközségi választást tartottak, ahol engem választottak meg az önállóvá lett kültelki református gyülekezet első lelkipásztorának 1992 májusában.
A gyülekezet önállósodásának és lelkipásztor választásának álma megvalósult. Következett a templombővítés tervének átgondolása és véghezvitele. A régi bővítés tervét módosítva Tóth Kálmán és Pándi György mérnökök szakértelmével egy kereszthajós megoldás kivitelezése történt meg. A gyülekezet lelkesedve adakozott és kétkezi munkával szorgoskodott. Hála az akkori presbitériumnak és nőszövetségnek, akik a szervezésben és munkás példaadásban elől jártak. A templombővítés a gyülekezet második hőskora lett. A svájci tanulmányutamon kiépített kapcsolataimon keresztül hathatós segélyösszegek támogatták a templombővítés munkálatait, amely presbiterteremmel, díszteremmel, vendégszobával, konyhával bővülhetett. Hollandiai ifjúsági csoport is társult egy időre ezen munkálatokhoz. A testvérem svájci tanulmányútja kapcsán szerzett összeköttetésein keresztül a gyülekezet egy új, klasszikus mechanikus orgonával gazdagodhatott. Közben a romos szolgálati lakás tatarozása és bővítése is szakaszosan folyamatban volt.
Ezzel párhuzamosan az egyházkerület „bölcsődétől egyetemig” terjedő célkitűzése kapcsán indítványoztam egy óvoda/napközi megalapítását és beindítását.
A templommal szomszédos házat és a kertet a külföldi kapcsolataimon keresztül sikerült megvásárolni, így került az ingatlan a gyülekezet tulajdonába, melyet csak a tatarozás, felújítás és berendezés kiadásai terheltek. Mára látszik, hogy a városrész beépítettsége és lassan elérhetetlen árai mellett mekkora vagyoni értéke az egyházközségnek ez az ingatlan.
Az önállósodáskor (1992) a vagyonmegosztás kapcsán a gyülekezet a belvárostól a pénzbevétel egy bizonyos hányadát kapta. A presbitérium döntése alapján ezt az összeget befektették, és egy tömbházlakást vásároltak az új központban. A templombővítés anyagi elakadásakor is, és az óvoda és kertje megvásárlásakor is többen javasolták, adjuk el a tömbházlakást és fektessük be az épületekbe. Én a talentumok példázatával érveltem: szerezni a kapottakhoz. Az akkor neheztelők, mára látják, hogy jó döntés volt. Szolgálati lakásként lehetőség ma is a tömbházban megvett ingatlan.
Hála azon külföldi testvéreinknek, akik közbenjárásomra a gyülekezet építő munkájában segítségünkre voltak.
A templom mellett megvásárolt épületben a Szivárvány nevű óvoda/gyermekmegőrző 18 évig működött. Kertjében gyermekgenerációk ismerkedtek fűvel, virággal, madárral.
Anyaországi – bölcsőde- és óvodaépítési – projekt keretén belül, egyházkerületi hozzájárulással a templomhoz közel egy új, többcsoportos bölcsőde/óvoda/napközi épülhetett a Covid tilalom kellős közepén és Pitypang néven működik mindmáig. Ezekben a munkálatokban feleségem, aki a gyülekezet kántora és vallástanára is volt, kreativitásával, szépérzékével, munkájával, múlhatatlan érdemeket szerzett a gyülekezeti élet alakításában.
A régi óvoda épülete vasárnapi gyermekmegőrző, vallásórák, bibliaórák, ifjúsági munka és közösségi tevékenységek kiszolgálója lett. Az óvoda egyik terme könyvtárként/olvasóteremként szolgált.
Nyugdíjba vonulásom előtt lelkipásztor édesapánktól örökölt és magánkönyvtáram egy részét a gyülekezetnek adományoztam. A nőszövetség néhány tagja rendszerezte a könyveket, műfajonként csoportosítva, számítógépes nyilvántartással. Közel 4000 kötet lett a gyülekezet szellemi/anyagi vagyona. Reméljük nem csak háttérdíszlet lesz a könyvtár, hanem forrás az olvasni szeretőknek.
Apai örökségem egy nagy méretű olajfestmény, amely Jézust ábrázolja, amint a háborgó tengert lecsendesíti és a csónakban megrémült tanítványokat megnyugtatja. Ezt a festményt úgyszintén a gyülekezetnek adományoztam.
Az én könyvszeretetem gyökerei mélyre nyúlnak. Anyai nagyanyánk tanított meg arra, hogy nem elég elolvasni egy művet: beszélni kell róla, átgondolni, összekötni a saját életünkkel. Apai nagyanyánk rengeteg verset és dalt tudott kívülről. Édesanyánk óvónőként gyermekverseket, színdarabokat, vallásos jeleneteket írt. Színész nagybátyánk az anyanyelv prózai és lírai árnyalatait jelenítette meg. Édesapánk igehirdetései előbbieket ötvözték. Ezeken nőttünk fel. Apánk könyvtára – folyóiratokkal együtt – tízezer kötetnél is több volt. Ő maga is író ember volt. Egyháztörténész. A kommunizmus éveiben a könyvek beszerzése, olykor kalandos útja meghatározó élményként társult egy-egy kötethez.
A könyvtárszoba polcain tett felfedezőutak nyitogatták a gyermeki értelmet, csigázták fel a kíváncsiságot, gerjesztették a tudásszomjat. Így tanultunk meg olvasni, kérdezni, értelmezni.
A könyvek szeretete embereket kötött össze. Otthonunkban számos író, költő, szerkesztő, művész fordult meg. Irodalmi körök, író/olvasó találkozók hangulata tette izgalmassá a betű, az anyanyelv felfedezését. Ezt a tapasztalást igyekeztem a következő nemzedékben elültetni. Ez a küldetése, feladata a betűvetőknek, pedagógusnak, lelki nevelőnek, nagyszülőnek, szülőnek, művésznek, tollforgatónak. Lelkesíteni a betűt. „…mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.” (2 Korintus 3,6b.) A sokat idézett verssor folytatásaként „ne hagyjátok a templomot s az iskolát” hozzátenném: ne hagyjátok a könyveket! Az írás/olvasás, végül is a tudás forrásai, melyekből nem is olyan régen gyertyafény mellett is, áramszünetben okulni lehetett. A világ szellemi rövidzárlatai sötétségében a könyv gyertyafény.
Szatmár-Kültelek református gyülekezetében a nyomtatott írásból merítve két életre szóló ajándékkal gazdagodtam az eltelt 31 év szolgálat ideje alatt.
Az első, a biblia tanítása szerinti tiszta és elegyítetlen, alkalmas és alkalmatlan időben hirdetett Ige. „Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!” (Példabeszédek könyve 25,11.) Ennek eredménye és egyben öröksége az a templomos és zsoltáros gyülekezet, aki vágyott a SZÓRA, hallgatott RÁ és átélte az IGE teremtő, formáló, vigasztaló, buzdító, lecsendesítő, erejét. A tiszta forrásra vágyók közösségéért adunk hálát. Isten ajándéka a tele templom. Az Ige hirdetésének, a Zsoltár éneklésének gyümölcse.
A másik személyes lehetőségem. Lelkigondozó beszélgetések kapcsán, felvetődő kérdések válaszának keresése mentén juthattam el doktori disszertációm megírásának és megvédésének tényéig. Hálás vagyok azoknak, akik ebben a tanulmányi munkában a gyülekezetből is segítségemre voltak. A név kötelez (Nomen est omen) tartja a régi mondás.
A könyveknek megvan a saját történetük. (Habent sua fata libelli) A könyvek története valójában mi vagyunk. Bennünk éled, élhet, éltet az Ige. Bennünk munkál a próza, a líra. Formál, alakít, nevel és tanít, hogy tovább éltessük legszebb szavaink. Hogy SZÓBÓL értsen az ember s le tudja írni, el tudja olvasni, kibetűzni, megízlelni: édesanya, szerelem, hitves, testvér, Isten.
Ilonczai Zsombor:
Két évvel ezelőtt egy ékszerdobozt kaptam. Felidézem azt az októberi napot, amikor Higyed János és felesége végigvezettek a templom melléképületein, majd beléptünk ebbe az épületbe. Elmondták, hogy most mindent – beleértve a könyveket is – átadnak nekem. Egy ékszerdobozt azonban nemcsak csodálni kell, hanem meg is kell őrizni.
Nem volt lehetőségem olyan szellemi örökséget örökölni, mint amilyet Higyed János kapott, de amikor bekerültem a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba – már az általános iskolában is –, olyan tanáraim voltak, akik megszerettették velem az olvasást. Az általános iskolában Görbe István volt az osztályfőnököm, a gimnáziumban pedig Kozák Anikó, Gábor Éva, Nagy Gyula és Szilágyi Éva oktatták az irodalmat. Mindannyian – később a teológián a professzorok is – arra irányítottak bennünket, hogy minél többet olvassunk, minél több időt töltsünk a könyvtárban. A teológián öt éven át végeztem könyvtárszolgálatot: ott tanultam, ott készültem.
Amikor megláttam ezt a több mint négyezer kötetet, amelyet a Higyed család az egyházközségnek adományozott, elkezdtem csemegézni, és azon gondolkodni, hogyan lehetne mindezt megszerettetni az ifjúsággal és a gyülekezettel. Sokáig csak kívülről figyeltem ezt a gyönyörű polgári épületet. Minden érződött és látszott rajta: itt komoly munka folyt, és komoly befektetés történt. Amikor megvásárolták, az akkori kor egyik legkorszerűbb óvodájaként működött; szinte mindent újszerű állapotban őriztek meg. Mégis, mindig eljön az a pillanat, amikor mély levegőt kell venni, és tovább kell lépni.
Ehhez merészség kell, bátorság, fantázia, ötletek és háttér. Sok időnek kellett eltelnie, míg többedmagunkkal együtt azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk megszerettetni a könyvet a jövő generációjával. Ma ez már nem úgy működik, ahogyan velünk történt. Nem lehet pusztán kötelező olvasmányokat elolvastatni, még ha tudjuk is, hogy az olvasás formálja a lelkünket, a gondolkodásunkat és egész jellemünket. A digitalizáció világában ez különösen nagy kihívás.
Egy merész gondolattal azt terveztük, hogy ezt az ékszerdobozt közkinccsé tesszük: létrehoztunk egy olvasószobát, egy olyan teret, ahová le lehet ülni, ahová be lehet hozni ifjút és felnőttet, ahol rendezvényeket lehet szervezni, ahol akár egy bibliaóra végén le lehet venni egy könyvet a polcról, fel lehet olvasni egy verset vagy egy prózarészletet. Megnézhetjük, milyen volt a múlt, milyen a jelen, és milyen lehet a jövő.
Csemegézés közben – ha jól emlékszem – az 1700-as években nyomtatott könyveket is találtam; több mint háromszáz esztendő könyvkultúrájának darabjai sorakoznak a polcokon. Most új leltározás és sorszámozás következik, hogy pontosan tudjuk, mi hol található.
Olyan gyülekezeti alkalmakat szeretnénk szervezni, mint könyvtári estek, kulturális események, kerekasztal-beszélgetések, ahol a könyv fontosságáról beszélhetünk. Ugyanakkor gyermek- és ifjúsági programokat is tervezünk, amelyek során „belopjuk”, sőt beleraboljuk a könyv szeretetét a gyermekek szívébe. Ne csak egy hely legyen, ahol összegyűlhetünk, hanem olyan tartalom is, amely valódi hatást gyakorol: ha tíz gyermekből akár csak egy rendszeres olvasóvá válik, akkor már nem dolgoztunk hiába.
Hálásak vagyunk ezért az örökségért – úgy érezzük, megköszönni soha nem tudjuk eléggé. Hálásak vagyunk a közös összefogásért is: a kivitelezés mintegy nyolcvan százalékát közmunkával valósítottuk meg. Ez a jövő, ez egy kihívás. A könyvtár elkészülte után az igazi munka – a valódi hasznosulás – csak most kezdődik.