Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / A hatalmaskodás ítélete

A hatalmaskodás ítélete

„Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.” (4Móz 20,12)

Isten büntető ítélete hangzott így Meribá, azaz a perlekedés vizeinek vidékén. Mózes és Áron szembesül Isten bírói döntésével, amit megfellebbezni nem lehet, sem igazságtartalmát megkérdőjelezni. Ők vezetik a szülőföldre a honvisszafoglalókat hatalmas próbák között, és most szembesülnek a megmásíthatatlannal, miszerint nem léphetnek be őseik örökébe.

Mindenhatónk szigorú határozatának magyarázói elbizonytalanodnak, amikor az okokat felsorakoztatják. Olykor titkos mulasztásokat és általunk nem ismert eseményeket feltételeznek. Ha jól megfigyeljük a történetet (4Móz.20,1-14) egyértelmű a két vezér bűne és következménye. A megfáradt nép feltehetően a vándorút utolsó hónapjaiban megint követelőzik. Istentől kéri Mózes és Áron ismételten, de érezhető fásultsággal a segítséget. A válasz most is pontos és egyértelmű. A pásztorbot isteni tekintélyt kölcsönző felmutatásával parancsolni kell a sziklának vízért. Ehelyett Mózes kétszer is megüti a sziklát botjával, miután a népet lázadóknak nevezi. Mózes közben elfelejti közölni, hogy a víz a szent és igaz Isten ajándéka, de nem feledkezik el megkérdezni, mint jótékony diktátor, hogy adjon-e vizet a szomjazó tömegnek. Az alázatos ember helyett megjelenik az úrhatnám, gőgös hatalmaskodó. Mellette van ebben az esetben már csak cinkostársként Áron, valószínűleg hasonló érzésekkel. Isten ítélete igazságos.

Az ősidők felől érkező történet szomorú esemény maradhatna, és sokan így is szeretnék, de mert a mindenkori ember sorskérdéseit érinti, ezért vizsgálnunk kell üzeneteit, figyelmeztetéseit, akár tanulságait. A vezető ember lehet a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben, a társadalomban és bárhol, felelősséggel tartozik. Életfogytig terjedő alázatos szolgálatra hív a Teremtő. El lehet fáradni, el szabad keseredni, de elfásulnia nem lehet az Isten küldetését felvállalóknak. Nem azért, mert kiváltságosak, hanem tudatosak, azaz ismerik az halálos veszélyeket, de ismerik a mennyei életfenntartót. Az elhívó Úr nem önmagának követeli a tekintélyt, hanem az Ő tekintélyével cselekvőt emeli biztos helyre. Szépek az emberi teljesítmények, de csak azok hordanak áldást, amelyek az Istentől vannak és másokat is hálára indítanak. A sikerek közelében megkísérti az embert az ön-elismerés ördöge, sőt elismerők csapata is gyülekezhet, de az alázatosság ilyenkor óv meg a gőgtől, úrhatnámkodástól, vagy hatalmaskodástól.

Kortárs világunkat gyakran éri kritika a sorsalakulások áttekinthetetlen jelenségei miatt, az ember viselkedési szokásainak ferdülései okán, vagy váratlan eszmék születése során. Mindenki tanácstalanul mástól várja a választ. A felelet ott van az emberben régen és ma. Ott van Mózes indulatában, Áron behódolásában, ott van a világ istenkerülésében, az egyház gőgjében. A felelet ott van a hatalomvágyban, az úrhatnámkodásban. Ott van az újszülöttben és aggastyánban, a velünk született bűneinkben és időskori egoizmusunkban.

Mózes és Áron nyomán felismerhető, ameddig Istent kifelejtjük életünkből, ameddig nem ismerjük fel szentségét, ameddig Krisztus nem lesz életünk vezére, addig bűnre kész természetünk egyre rosszabbakra is képes lehet.

Csűry István püspök

Szóljon hozzá