,,Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint. Az ilyen dicsérete nem emberektől van, hanem Istentől.” – (Róma 2,28-29)
Van valami különös abban, amikor valaki pontosan tudja, mi a helyes… mégsem úgy él. Ismerős érzés? Mintha két életünk lenne: egy, amit mutatunk, és egy, amit valójában élünk.
A Róma 2,17–29 szakaszában Pál apostol éppen ezt a feszültséget tárja fel. Azokhoz szól, akik büszkék arra, hogy ismerik Isten törvényét, hogy „helyesen” gondolkodnak, hogy tudják, mi a jó és mi a rossz. De közben felteszi a kényelmetlen kérdést: vajon az életük tükrözi is mindezt? Az evangélium egyik alapvető üzenete, hogy az ember nem a saját teljesítménye által áll meg Isten előtt. Nem a vallásos külsőségek, nem a „megfelelő” identitás, nem a hagyományok tartanak meg minket. Pál ezt így fogalmazza meg a 28. versben ,,mert nem az a zsidó, a ki külsőképpen az, sem nem az a körülmetélés, a mi a testen külsőképpen van: —hanem az, ami a szívnek lélekében történik!”
Ez ma is élesen szól hozzánk, és nagyon aktuális. Lehetünk templomba járók, lehetünk „jó keresztyének” a környezetünk szemében, idézhetjük az Igét, ismerhetjük a tanítást, de ha a szívünk nincs átformálva, akkor mindez üres marad. Isten nem a látszatot nézi, hanem azt, ami bennünk van. Nem a vallásosságunk érdekli elsőként, hanem a valóságos kapcsolatunk vele. Ez egyszerre leleplező és felszabadító. Leleplező, mert nem bújhatunk el a külső mögé. Nem mondhatjuk, hogy „elég jó vagyok”, mert tudom, mit kellene tennem. Isten előtt nem a tudás számít, hanem az engedelmességből fakadó élet. De felszabadító is, mert nem kell tökéletes képet fenntartanunk. Nem kell bizonygatnunk semmit. Isten a szívünket akarja formálni, és ezt ő maga végzi el bennünk, Szentlelke által. Ez az evangélium mélysége: nem mi változtatjuk meg magunkat, hanem Isten írja törvényét a szívünkbe.
Ma talán érdemes megállni egy pillanatra, és őszintén megkérdezni: a hitem inkább látszik, vagy inkább él? Megtörténhet az is, hogy a válasz fájdalmasan hangzik, de az sem baj, mert Isten nem elítélni akar, hanem megújítani. Nem külső vallásosságra hív, hanem élő, belső hitre. Ámen!
Maior Erneszt,
Szamosnegyed