„Annakokáért menthetetlen vagy,, óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz. Tudjuk pedig, hogy az Istennek ítélete igazság szerint van azokon, akik ilyeneket cselekesznek. Vagy azt gondolod, óh, ember, aki megítéled azokat, akik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?” (Róma 2,1-3)
Olvasandó: Róma 2,1-10.
Nagyon világos, tiszta beszéd, amit Pál apostol megfogalmaz, mégis mennyire másra van ráállva gondolkodásunk, egész magatartásunk. Lehet, valakit először látunk, meg sem szólalt még, és már „megvan róla a véleményünk”. Lehet, rosszat gyanítunk róla, amikor ő jót akar. Könnyen megszólunk, beskatulyázunk valakit, anélkül, hogy igazán ismernénk. Reményik Sándor írja Ne ítélj c. versében: „Uram, add, hogy ne ítéljek, mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek.” Jó lenne a teremtés és megváltás szemszögéből nézni a másikra, külön választani az embert a bűnétől. Külön választani az előítéletet a helyes értékeléstől. És vajon nem azt ítéljük el másban, ami bennünk is ott van? Nem abban a legélesebb a kritikánk, ami épp a mi gyenge pontunk is?
Nem a bűnnel kell nekünk kompromisszumot kötni, nem is közömbösségre tanít az Ige, hanem arra: nézzünk őszintén szembe magunkkal, tekintsünk szeretettel egymásra, ítélkezésünkkel senkinek ne pecsételjük meg az életét. Ne az ítélet alá rekesztés magatartását gyakoroljuk, hanem az Isten szabadító kegyelmét hirdessük, képviseljük.
Bárcsak krisztusi mértékkel mérnénk – a békesség, a jó szándék, a segítségnyújtás, megértés, a szeretet mértékével – a családban, embertársak között, és azt kapnánk vissza. Majd egyszer Isten színe előtt biztos, hogy azt fogjuk visszakapni! Ámen.
Mátyási Gerda-Georgina,
Józsefháza