„És emiatt üldözőbe vették a zsidók Jézust, és meg akarták őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton. Jézus pedig azt felelte nekik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. És emiatt aztán még inkább meg akarták őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé téve magát az Istennel.” – (János 5, 16-18)
Jézus meggyógyít egy embert, aki 38 esztendőt töltött el betegségében. Majdnem négy évtized szenvedés és kín, gyötrelem és fájdalom, reménytelenség és teljes kilátástalanság, hát bizony hacsak egy kicsit is bele gondolsz, testvérem, kimondani is sok. Az emberi élet fele mondhatni ilyen állapotban teljen el, ó, ezt senki közülünk nem szeretné, ugye? És ezek után azt gondolná az ember, hogy egy ilyen csoda láttán mindenkinek megindul a szíve, igazi mély öröm járja át, és térdre roskadva Jézus előtt imádják őt, hódolnak előtte, mint egykor születésekor, a betlehemi jászol előtt a bölcsek és pásztorok. Igen, ez volna a természetes, a kívánatos, ami igazán illik az Isten képmására teremtett emberhez. És mégsem ez történik. A zsidók nem hálálkodnak, nem borulnak le Jézus előtt, sőt ellenkezőleg, annyira dühösek lesznek, hogy meg akarják őt ölni. Kifogásuk az, hogy Jézus szombaton teszi mindezt, és az is, hogy atyjának nevezi Istent.
Kérdezzük meg magunktól, testvéreim, vajon mi mindig tudunk örülni más örömének?Annak, ha valakinek az élete, hosszas szenvedés után meggyógyul, végre jó irányt vesz? Nagyon önző világban élünk, reális a veszélye annak, hogy mi is érzéketlenné válunk mások nehéz sorsára nézve, csak magunkkal foglalkozunk, azt mondjuk könnyűszerrel, elég nekünk a magunk baja, hogyan törődnénk a másokéval is. Ne felejtsük el, hogy nekünk egymás terhét kell hordoznunk, együtt kell sírnunk a sírókkal, de azt sem, hogy örülnünk kell az örülőkkel is.
A zsidók részéről tapasztalt gyűlöletet látva, Jézus arról beszél, hogy az Atya soha nem szűnik meg munkálkodni, még szombaton sem. Éppen ezért neki is ez a dolga, állandóan munkálkodni, tenni azt, ami üdvös, ami jó az ember számára, ami az élet szolgálatában van. „A betű megöl, a Lélek az, ami megelevenít”(2Kor. 3,6) – mondja Pál apostol. Lehet-e korlátok közé szorítani a szeretetet? Isten mindig munkálkodik és az ő munkálkodásának a hajtóereje maga a szeretet, és ez soha nem szünetel. Most Jézus ne gyógyította volna meg ezt a szerencsétlen embert azért, mert éppen szombat volt? Mi lenne velünk, ha az Őr Isten egy pillanatra is le venné a szemét rólunk, ha úgy tetszik nem munkálkodna, nem tevékenykedne értünk? A tizenkét éves Jézus már tudta ezt, mikor kérdőre vonták a szülei, hol volt: Hát nem tudjátok, hogy nekem mindenkor az én Atyámnak a dolgaival kell foglalatoskodnom? (Lk. 2,49).
Istennek jósága indítson hálára bennünket akkor is, amikor az mások életében is megmutatkozik, nemcsak a mi életünkben. És ne felejtsük el: jót bármikor tehetünk és tegyünk is! Ámen!
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos