“És áldozzanak hálaadásnak áldozataival, és hirdessék az ő cselekedeteit örvendezéssel.” Zsolt. 107,22
A 107. zsoltár a mindenkor hálát adó ember zsoltára, aki életében átérzi, hogy mit kapott az ő Istenétől, mivel tartozik neki mindezért, és életével azon van, hogy erre a hálaadásra másokat is buzdítson. A zsoltáríró úgy tekint a Jeruzsálembe összesereglett népre, mint akit Isten a személyes megszólítás módján hívott egybe, akik szétszórtan, nyomorúságban és próbákban éltek, de Isten meghallotta a hozzá intézett emberi kiáltást, és ezt nem hagyta válasz nélkül. Ezért a zsoltáros felszólítása jogos, hogy az ember, az Isten szemében csak egy apró porszem, ismerje el az Ő hatalmát és dicsérje az Urat, hiszen ott lebeg az állandó igazság: “…örökkévaló az ő kegyelme” (1 vs.). Istennek ezt a változhatatlan jóságát és szeretetét az ember első nyilvánvaló csődje óta rendszeresen meg kell éreznie! Mi, az első szüleink, Ádám és Éva paradicsombeli engedetlensége óta csak tékozló gyermekei vagyunk Istennek, akik naponta visszaélünk a szövetség lehetőségeivel, de ne feledjük, Isten irgalma ekkor is érvényes. A zsoltár szavai ezért szólítanak fel ma minket, hogy legyünk tanúbizonyság-tevői az ő igazságának. Izrael fiai történelmük során sokszor át kellett éljék a jövevénység és vándorlás földi árvaságával járó terheket, olykor megéhesedtek és szomjúhoztak, lelkük ezek következtében elcsüggedt. Keresték a nyugalmat, mint Jákób, de nem találták és esténként csupán egy kő került fejük alá. De milyen csodálatos az a lehetőség, az a kiváltság, amit mi meg sem érdemlünk, de Isten szüntelen adja nekünk, és a zsoltárban többszörösen megismétli : “Az Úrhoz kiáltanak szorultságukban…” A kiáltás az mindig jelent valamit. Emlékszem gyermekem egyik alkalommal a játszótéren zsongó gyerekek között elvegyülve teljes bizonytalanságban érezte magát. Észlelte, hogy túl lépett azon a határon, ahonnan már szemeivel nem tudta figyelemmel tartani a padon ülő szülők tekintetét, és hirtelen kiáltásba kezdett, ami sírással, jajveszékeléssel járt együtt. A kiáltás ilyen értelemben jelentette számára a szülők iránti szomjúságot és éhséget. Milyen jó volna, ha ezt az állapotot mi is felismernénk, hogy olykor hibáink miatt bizony nagy veszedelembe kerülünk, és lehet, hogy mindez ma is körülvesz bennünket, amikor látjuk a rohanó ember életének csődjeit, gyermekeink és unokáink jövőbe vetett reménytelenségét. Lehet kiáltani! Nála kegyelem található! Amikor az ószövetségi nép Istenhez fordult ott Egyiptomban, a pusztában, a bírák korában az Ígéret földjén vagy Babilonban, akkor mindig irgalommal és szabadítással találkoztak, mert Isten összetörte az érckapukat, amelyek mögé be voltak zárva. Kedves testvérem! Ha úgy érzed, hogy az utóbbi időben életed és környezeted pusztához hasonlít, akkor kiálts, szólítsd meg Őt, öntsd ki szíved előtte bátran, mert nem akarja, hogy sírhalmod a pusztában legyen. Van, amikor szenvedés lesz cselekedeteink következménye, de ha fölébredünk ebből, akkor Isten mást dönt és szabadulást ad. Van, amikor az ember ostobaságból odajut a halál kapujához, de Isten irgalmából mégis megszabadul. Van, amikor az ember tengerre száll, és gyönyörködik a víz összefüggő kék színében, de hirtelen vihar támad, és a víz, amely elborítja a fedélzetet, már nem a gyönyört, hanem a halált jelenti. Ekkor Jézus szól és minden lecsillapodik. Az Ő hatalma ilyen nagy, Ő az, aki átvezet az élet mindenféle útján! Ámen!
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek