“Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással.”
Kolossé 4:2
Huszadik századi történet. Egy kicsiny eldugott falucskában egy idős nagymama egyedül nevelte unokáját. A nagymama minden nap imára kulcsolta unokája kezecskéjét, és együtt adtak hálát Istennek áldásaiért. Ahogy cseperedett a fiúcska annál inkább öntudatosan végezte nap mint nap a nagyitól tanult jó példát. Tizenéves kérdéseivel, gondjaival vagy a felnőtt kor hajnalán tanácsért kihez is fordulhatott volna, mint az életét immár reszkető kezeknek köszönhető nagyihoz. Ilyenkor a kedves tekintet csak ennyit sugárzott: “Imádkozz gyermekem életed minden napján, és meglátod Isten mindenben utat mutat számodra!” Teltek az évek, az árva fiúcskából katona, a leszerelt bakából előbb férj és hamarosan édesapa lett. A nagymama, aki elvégezte földi futását megtért a minden élők útján. A rohanóvá vált világban azonban a felnőtt, derék férfi élete egy idő után sivárrá lett, mert nevelője halálával, az évek múlásával elhalványult Isten neve az ő életében. Nem tartotta meg a kedves öreg asszony megannyi tanácsai közül a legfontosabbat: “Gyermekem imádkozz!” Pál apostol nem fáradt el, hogy ő maga is figyelmeztesse népét, hogy legyen szorgalmas az imádságban. Kétségtelen, hogy életünk alkonyán már késő lesz sajnálni, hogy nem töltöttünk az imádságban több időt, különösen, ha majd megértjük, hogy Isten mennyire meghallgatja gyermekei imáját. Az állhatatosságon túl arra is figyelmeztet Pál, hogy legyünk abban vigyázók. Jézus a Gecsemáné kertben figyelmezteti tanítványait: ” Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! ” Nem vigyáztak. Elaludtak. A történetbeli felnőtté vált férfi is hasonlóan járt. Az élet csapongó gondolatai, a közömbösség, a képzelgés, a holnapra való halogatás mind álomba szenderít. Mi ne aludjunk, hanem legyünk mindenkor éberek!
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek