„Ő pedig mivel Szentlélekkel teljes volt, az égre emelte tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust Isten jobbja felől állni.” – (ApCsel 7,55)
A Szentírás egyik legmegrázóbb jelenete ez: István, az első vértanú, a nép előtt áll, vádolják, gúnyolják, halálra ítélik. De miközben az emberek dühösen köveket ragadnak, ő nem lefelé néz, hanem fölfelé, a mennyre. És ott valami olyat lát, amit a többiek nem: Jézust, aki nem ül, hanem Isten jobbja felől áll. Mintha kész lenne arra, hogy fogadja az övéit.
István nem a saját erejéből állja a vihar közepét, hanem a Szentlélek erejével. A Lélek az, aki felnyitja a szemét arra, amit mások nem látnak, a látható mögött ott van az örök valóság. Míg a tömeg haragra gyúl, István arcán békesség tükröződik. Ő már egy másik világ polgára.
Ez a történet nem csupán a vértanúságról szól. Sokkal inkább arról, hogyan lehet hűségesnek maradni a legnehezebb helyzetekben is. István azért áll ki, mert tudja, hogy az igazság nem az emberek kezében, hanem Isten kezében van. Ez az, ami megtartja őt akkor is, amikor minden földi kapaszkodó eltűnik.
A hétköznapokban mi is találkozunk kisebb-nagyobb „kövekkel”, igazságtalansággal, gúnnyal, elutasítással, fáradtsággal. Lehet, hogy nem a halál fenyeget, de néha a hithez való ragaszkodás a munkahelyen, a családban, vagy a társadalomban bátorságot kíván. István példája azt üzeni: nem az számít, mit tesznek velünk az emberek, hanem hogy közben hol van a tekintetünk.
Amikor tehát úgy érezzük, hogy a világ igazságtalan, hogy a hitünket félreértik, vagy a lelki erőnk elfogy, jusson eszünkbe István arca. Nem az a lényeg, hány kő csapódik felénk, hanem az, hogy látjuk-e Krisztust a mennyben, aki értünk áll ki. Ámen
Kala Noémi Katalin,
Tamásváralja