„Akkor a főpap megkérdezte: Valóban így van ez? Ő pedig azt mondta: Férfiak, atyámfiai és atyák, hallgassatok meg! A dicsőség Istene megjelent a mi atyánknak, Ábrahámnak, amikor Mezopotámiában volt, mielőtt Háránban letelepedett…” (ApCsel 7,1-2)
A rész címében az szerepel, hogy István védőbeszéde. Hát nem egy klasszikus védőbeszéd, mert első vértanúnk egyáltalán nem magával foglalkozni, hanem a népével, a közösségével és annak történetével.
Érdemes a történelmet szemlélni? Ha semmit nem tanulunk belőle, akkor semmiképpen. Csak akkor érdemes a visszapillantó tükröt használni, ha haladunk, és ez azért általában előrefelé zajlik. Ha nem tanulunk semmi a múlt hibáiból, az csak nosztalgiázás és a tehetetlenség jele.
Azt mondják, hogy amikor az ember a halállal szemben találja magát, lepörög előtte az élete. Ebben a részben is lepörög egy nép többévszázados története. István közösségben él. Ha éli, hogy közös az ég, akkor ő ég a közösségért. Ma, amikor sok ember azt hiszi, körülötte forog a világ, ez érthetetlennek tűnik, de ha bele gondolunk, hogy az embert az Isten közösségbe teremtette közösségbe, akkor visszatérünk eredeti életcélunkhoz.
István szerint az egész úgy kezdődött, hogy a dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak. Isten dicsőgének a megjelenése elkezdheti egy nép, egy nemzet, egy közösség és egy személy felemelkedését. Lássuk meg és éljük meg ezt! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka