,,Józsefhez menve Jákób Júdát küldte maga előtt, hogy mutassa az utat Gósenbe. Így érkeztek el Gósen földjére. József befogatott a kocsijába, és Gósenbe ment apja, Izráel elé. Amikor meglátta, a nyakába borult, és sokáig sírt a nyakába borulva. Izráel azt mondta Józsefnek: Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz.” – (1 Mózes 46,28-30)
Jákób hosszú útra indul. Nemcsak földrajzi értelemben, hanem lélekben is. Egy olyan hely felé tart, amely ismeretlen számára, és egy olyan találkozás felé, amelyről éveken át azt hitte, soha nem jöhet el. Mielőtt elindul, Júdát küldi maga előtt, hogy mutassa az utat Gósenbe. Ez apró részletnek tűnik, mégis sokat mond: Jákób nem egyedül, nem vakon indul. Isten vezetést ad az úton. Sokszor mi is így vagyunk: félünk az előttünk álló úttól, a változástól, az ismeretlentől. De ez az ige emlékeztet arra, hogy Isten nemcsak a célt ismeri, hanem az odavezető utat is, és előkészíti számunkra.
Amikor József eléje megy apjának, nem hangos szavakkal, nem magyarázkodással kezdődik a találkozás. Egyszerűen egymás nyakába borulnak, és sokáig sírnak. Ezek a könnyek nem a gyengeség könnyei, hanem az örömé, a megkönnyebbülésé, a beteljesedett reményé. Jákób éveken át gyászolta a fiát, akiről azt hitte, meghalt – és most ott áll előtte élve. Ez megmutatja, hogy Isten előtt helye van az érzelmeknek. A hit nem azt jelenti, hogy mindig erősnek kell mutatnunk magunkat. Néha a legőszintébb imádság a csendes, hosszú sírás Isten jelenlétében.
Végül Izráel ezt mondja: „Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz.” Ez nem a halál vágya, hanem a beteljesedés mondata. Azt fejezi ki: most már elég. Amit a szívem legmélyén vágytam, azt megkaptam.
A mai nap kérdése nekünk ez lehet: mit jelent ma számunkra „meglátni József arcát”? Hol tapasztalhatjuk meg Isten hűségét, helyreállító szeretetét, vezetését? És merjük-e kimondani előtte: Uram, most elég – mert jelen vagy, vezetsz, és betöltöd a szívemet. Ámen.
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes