„Jézus pedig azt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin. A nép ott állt és nézte, a főemberek pedig gúnyosan megjegyezték: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” – (Lukács 23, 34-35)
Húsvét nagyhete mindig más, mint a többi ünnepünk előtti hét. Olyankor is bűnbánatot gyakorlunk, de az sokkal kíméletesebb. A húsvét nagyhete viszont nem kímél. Szembesít az emberi gonoszság minden mocskos részletével. Nekünk pedig nem szabad elfordulni a szörnyűségek láttán. Nézni kell és figyelni, ahogyan egykor a Jézushoz közel állók is figyelték az eseményeket.
Pont ebből nem kér ma a világ. Nem kell a szenvedő Isten. Csak az olyan Úr kell, aki mindig békésen mosolyog ránk. Aki legyintve törli el a bűneinket, mintha csak azt mondaná, hogy: „nézd bemocskolódott a lelked, semmi baj, én gyorsan megtisztítom, aztán mehetsz ismét bemocskolni.” Az az igazság, hogy Jézus áldozata bűnbánatra késztet. Ha ilyen nagyon kellett szenvednie értem Jézusnak, akkor biztosan hatalmas a bűnöm. Ha ilyen nagy terhet vett magára, akkor én nem lehetek vele szemben közömbös.
Mekkora volt ez a kín? A fizikai fájdalom elviselhetetlen volt, ugyanis a rómaiak tökélyre fejlesztették a keresztre feszítés általi kivégzést. Pont az volt a lényeg, hogy a kínok kínját élje át az elítélt. Ha mindez nem volna elég, akkor ott vannak a főemberek, akik gúnyolódtak és hergelték a népet. Ha már szenved testben, hadd szenvedjen lélekben is!
Jézus mindeközben olyan imát mond, amit a Koponya-helyen még biztos egy keresztre feszített sem mondott el: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”. Jézus még itt is az elveszetteket vitte Isten elé. Utolsó erejével értünk imádkozott. Értünk, akik sokszor nem tudjuk, hogy mit cselekszünk. Ámen!
Erdei-Árva István-Béla,
Szamoskóród