„Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Már jó ideje szerette volna látni, mert hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd szeme láttára.” – (Lukács 23,8)
Virágvasárnap Jézus bevonulását ünnepeljük Jeruzsálembe, a királyét, aki nem fegyverrel, hanem alázattal és szeretettel jön. Ez a nap a diadalé, mégis előrevetíti a szenvedés hetét. Ebből a perspektívából nézve a fenti igevers szokatlanul csendesen, de annál mélyebben világítja meg az emberi szív rejtett szándékait. Heródes kíváncsisággal néz Jézusra, de nem hitből, hanem valamiféle élményvágyból, szórakozásból.
Ez a vágy, hogy valami csodát lásson, ismerős lehet számunkra is. Hányszor fordulunk Istenhez úgy, hogy egy látványos közbelépést várunk tőle? Mintha a csoda lenne a cél, nem pedig maga Jézus közelsége. Heródes szíve zárva marad. Nem akar meghajolni, csak megnézni. Nem hallgatni, csak szórakozni. Nem követni, csak csodálni. Így válik az érdeklődés, ami lehetne a hit kapuja is, önmagába záródó kíváncsisággá.
Virágvasárnap üzenete éppen az, hogy Jézus Királyként jön, de másképp, mint várnánk. Nem Heródeshez méltó külsőségek között, hanem szamárháton, a prófécia szelíd beteljesítéseként. A kérdés nem az, hogy elég érdekes-e számunkra Jézus, hanem az, hogy elfogadjuk-e őt Urunknak akkor is, ha nem mutat csodát, csak keresztet. Aki úgy jön, hogy nem a kíváncsiságát akarja kielégíteni, hanem a szívét megnyitni, az meglátja a valódi dicsőséget, a kereszt diadalát.
A tömeg virágvasárnapon hozsannázik, ahogyan szavakkal könnyen ünneplünk mi is. De a kérdés az, ha Jézus nem a mi elvárásaink szerint cselekszik, akkor is maradunk mellette? Heródes nem kapott választ Jézustól, mert nem a hit útján közeledett. „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád…” (MRÉ 458). Mi viszont tudjuk, hogy ha nyitott szívvel jövünk, Jézus nem csak válaszol, hanem belép az életünkbe, mint Király, Megváltó; „…a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.” (MRÉ 458) Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony