“Mert én, az Úr, vagyok a ti Istenetek; szenteljétek meg azért magatokat, és szentek legyetek, mert én szent vagyok…” – (3Móz 11,44a)
Első olvasásra talán megrémíti a hívő embert Istennek ez a parancsa. Hiszen érezzük, hogy valami olyasmit kér tőlünk, amit bár nagyon szeretnénk, mégsem vagyunk rá képesek. Távol állunk mi a szentségtől, s bűneink, valamint az, hogy napról napra növeljük tartozásunkat, nem a megszentelődés jele.
Azonban, ha arra gondolunk, hogy Isten tulajdona vagyunk (1Korinthus 6,19-20), mindjárt megértjük, hogy a megszentelődés nem a mi, hanem az Ő munkája nyomán válik valósággá életünkben. A kijelentés annyira erős és határozott, hogy mindenképpen meg kell történnie rajtunk. Mint ahogyan egy virágvázának sem lehet mindig száraz a belseje, mert akkor nem tölti be rendeltetését. Viszont a virágváza sem önmagától telik meg vízzel, hanem felülről töltik azt bele. Önmagunkban, az önmagunk erejéből nem szentelődhetünk meg, csak, ha Isten betölt bennünket szentségével. Erről beszél az Ige, ez a szentség nem az ember teljesítménye, hiszen az Úr Isten az, aki kihoz sokféle tisztátalanság fogságából. Engedjük ma, hogy a gyülekezeti közösségben igéje által formáljon, tisztítson, megszenteljen. A szentség ugyanis kegyelem és vitathatatlan jele az Istenhez való tartozásunknak. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony