„Kiáltanak hozzám: Én Istenem! Mi, Izráel, ismerünk téged! Megvetette Izráel a jót, ezért ellenség fogja üldözni. Királyt emeltek, de nem általam, fejedelmet választottak, de tudtomon kívül. Ezüstjükből és aranyukból bálványokat formáltak, hogy vesztükre legyen.” – (Hós 8,2-4).
A nyájas beszéddel meg lehet szédíteni egy nőt, vagy le lehet venni a lábáról egy férfit, de Istent félrevezetni képtelenség. Izráel hiába nevezte Istenének az Urat, és hiába bizonygatta, hogy ismeri őt, a tettek mindezt nem igazolták. A szavak mögött öntörvényűség és bálványimádás volt.
Jézus többször is figyelmeztet minket a cselekedetek fontosságára. Talán az egyik legismertebb erre vonatkozó tanítását a hegyi beszédben olvashatjuk: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram!”, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” – (Máté 7, 21). Szóval Istennek sokkal fontosabb a tettek által kifejezett hit, mint a szép szavakban megvallott ájtatosság.
Nagyra értékelem azokat az embereket, akik nem hencegnek a megtérésükkel, nem hangoztatják az evangéliumban való jártasságukat, nem tekintik önmagukat különlegesnek, csak szelíden és alázatosan megélik a hitüket azzal, hogy segítenek a bajban, támaszt nyújtanak a gyengeségben, vigasztalnak a bánatban. Ők tettekkel fejezik ki, hogy valóban szeretik Istent és a felebarátot. Törekedjünk arra, hogy a szavaink összhangban legyenek a tetteinkkel, és a teljes életünk Istenre mutasson! Ámen!
Erdei-Árva István-Béla,
Szamoskóród