“Fenyíts meg bennünket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy meg ne semmisíts! Öntsd ki haragodat azokra a nemzetekre, amelyek nem ismernek téged, és azokra a nemzetségekre, amelyek nem hívják segítségül nevedet! Mert megették Jákóbot, bizony megették őt; elemésztették, és elpusztították lakóhelyét!” (Jer 10,24-25)
Lennének ötleteink az Úrnak, hogy kit fenyítsen inkább. Pláne akkor, amikor minket vagy szeretteinket ér a próbatétel. Miért nem inkább mást próbálsz? Miért pont nekem kell ezt elszenvedni?
Vannak emberi mélységek, amikor azt látjuk, hogy a teher, amit el kell viselnünk nagyobb, mint amit mi elbírhatnánk. Ilyenkor más ember sorsa könnyebnek is tűnik. Egyenesen irigykedünk ilyenkor azokra, akiknek jól megy. Betegek dühösek az egészségesekre, – többször láttam ezt a jelenséget, és nem bántani akarom a betegeket, hanem feloldani az érzést, hogy nehogy az önvád is gyötörje ilyenkor őket. Van ilyen. Vádlóan nézünk fel ilyenkor Istenre: neki miért megy ilyen könnyen? Pedig mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb és a helyzetünkön egyáltalán nem segít az, hogyha másokhoz viszonyítjuk ilyenkor magunkat.
Akit Isten szeret, azon dolgozik. És ezt tudomásul kell vennünk. Farag, csiszol, flexel, gyúr, forgat… – és természetes, hogy ez fáj. Imádkozzunk ma azokért, akik ilyen elviselhetetlennek tűnő fájdalmakon keresztül mennek át, hogy ne vádoljanak ilyenkor mást, ne adják fel a harcot, hanem tudják majd elmondani, Isten ezen a bajon is átsegítette őket. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka