„…én vagyok az Úr, aki kegyelmet, jogot és igazságot gyakorlok e földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az Úr.” – (Jer 9, 34b)
Megkapó az, ahogyan Jeremiás szenved népe Isten iránti engedetlensége, tőle való elpártolása miatt. Rettenetes kínzó fájdalom járja át egész valóját látva véreinek bűnt bűnre halmozó életfolytatását és azt, hogy csöppnyi lelkiismeret furdalásuk sincs emiatt. A próféta minden próbálkozása süket fülekre talál, hiába a hirdetett isteni üzenet, az észhez térítés megfeszített küzdelme, senki nem akad, aki figyelne rá. Egész élete csupa meg nem értés, elutasítás, fájdalom és szenvedés volt. Jeremiás a „fájdalmak férfiára”, Jézus Krisztusra emlékeztet, ahogy két fejezettel később is, ahol olyannak tekinti magát, „mint a mészárszékre hurcolt szelíd bárány” – (Jer. 11, 19).
Nagyon nehéz úgy szolgálni, keresztyénként élni a mindennapokban, amikor folyton folyvást elutasításban, meg nem értésben van részünk. Állandóan azzal az érzéssel szembesülni, hogy szélmalom harcot vívunk, hogy egyedül vagyunk és mindenki ellenünk van. Milyen könnyen el tud bizonytalanodni ilyenkor az ember! Jeremiás életében is voltak ilyen pillanatok, de az Úr mindig megerősítette őt, ezért tudott ellenszélben is megmaradni az Isten mellett. Szüntelen az Atyára figyelni, őt követni, ez volt Jézus élete mottója is, és ez kell hogy legyen a mienk is.
Akiben Jeremiás és a mi Urunk Jézus Krisztus bízott három dolgot mond el saját magáról: a kegyelem, a jog és igazság gyakorlásában telik kedve. Abban a korban Isten népe ezek közül egyiket sem gyakorolta pedig feladata lett volna. Isten azért választotta ki őket, hogy Őt képviseljék a világban, ehhez képest éppen ők voltak azok, akik a bűnben fuldokoltak, akik világosság helyett sötétséget árasztottak környezetükre.
Ma sem különb a világ, és Isten mai népe is méltó az ítéletre. Jeremiás korában bekövetkezett a babiloni fogság, de Isten nem pusztította el őket, hanem visszahozta otthonaikba, egy új esélyt adott nekik, kegyelmet gyakorolt felettük. Velünk is ezt tette, nem hagyott bűnben, gyászban, hisz elküldte hozzánk a betlehemi csillagot, a szabadító Úr Jézus Krisztust. Benne és általa kegyelmet gyakorolt irántunk, új esélyt kaptunk mi is a szentséges életre, a vele való áldott közösségre. Advent reménysége erősítsen mindannyiunkat Ézsaiás próféta szavaival: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongattatás van…A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát…Mert egy gyermek születik nékünk… Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos