„Felméne pedig az Úrnak angyala Gilgálból Bókimba, és monda: Én vezettelek fel titeket Egyiptomból, és hoztalak benneteket erre a földre, amely felől megesküdtem a ti atyáitoknak, és mondák: Nem bontom fel az én szövetségemet ti veletek soha örökké. Csakhogy ti se kössetek frigyet ennek a földnek lakosival…, de ti nem hallgattatok az én szómra… Annak okáért azt mondom: Nem űzöm el őket előletek, hanem legyenek néktek mint tövisek a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek ti néktek tőr gyanánt.” – (Bírák 2,1-3)
Az Isten iránti engedetlenségnek mindig következményei vannak. Látjuk ezt ebben az igében is. Isten megígérte népének, hogy neki adja Kánaánt és a velük kötött szövetséget soha nem bontja fel. Csakhogy ebben a szövetségben senki másnak nincs helye rajtuk kívül! Izrael népe úgy gondolta, hogy van, hogy mások is megférnek még mellettük, azok is, akik nem ismerik az Istent, aki nem az ő törvényei szerint élnek. Miért ne élhetnének egymás mellett békességben?
Isten azért parancsolta meg nekik, hogy a pogányokat űzzék ki maguk közül, mert előre látta, milyen hatással lesznek rájuk: megfogják mérgezni az Istennel való kapcsolatukat. Éppen ezt tévesztették szem elől az izraeliek, amikor jóságosabbak akartak lenni az őslakosok iránt, mint maga Isten. Felülbírálták Istent, bölcsebbeknek gondolták magukat nála. Lágyszívűeknek, engedékenyeknek bizonyultak és így nyitott ajtót biztosítottak a bűnnek, az erkölcsi romlásnak.
Ez történik mindig akkor, amikor az ember a maga „jóságos” szívére hallgat, amikor humánosabb akar lenni Istennél, amikor Isten helyett az érzelmeire hallgat. Bizony érzelmeink nem mindig vezetnek jóra, a lágyszívűség sokszor szabad utat biztosít a bűn számára, az Istennel való kapcsolatunkat megrontja.
Ha az Istennek nem tetsző dolgokat nem távolítjuk el életünkből, azok bizony „tövisek” gyanánt lesznek jelen a mi testünkben, amik szúrni fognak, fájdalmat és keserűséget okoznak nekünk. Új kenyér ünnepén, amikor hálát adunk Istennek a mindennapi kenyérért, látnunk kell azt, hogy Isten szeretete nem lankad irántunk, engedetlenségeink, pártoskodásaink ellenére gondoskodik rólunk. Az Úrvacsorában pedig újra közösséget vállal velünk, Krisztus megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeiben kész megújítani velünk szövetségét. Hálából szenteljük neki tökéletesen magunkat oly módon, hogy csak egyedül neki szolgálunk és senki másnak. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos