,,Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban.” – (Kol 1,12)
Olvasandó: Kolossé 1
A Lélekkel megtelt ember örömteli, dicséreteket énekel, hozsánnát zeng és hálát ad Istennek mindenkor mindenért (Efézus 5,18-20). Amikor hiányzik ez a belső öröm, akkor természetes lesz számunkra a zúgolódás, a panaszkodás. Pál apostol levelében hálát ad Istennek a Kolosséi gyülekezetért, és imádkozik a gyülekezeti tagok hitbeli növekedéséért. A lelki növekedés egyértelmű jele a mindenkori hálaadás.
A virágvasárnapi örömujjongás nem mindenkinek jelentett tartós örömöt. A többségnek csak pillanatnyi lelkesedést, eufórikus hangulatot hozott Jézus érkezése, hiszen saját reményeik, vágyaik azonnali teljesülését várták a Királytól. A hálaadás az önzés ellentéte. Az önző ember érdemeire hivatkozik, és mások kötelességének tartja, hogy őt boldoggá, örömtelivé tegyék, hiszen „megérdemli”. A hitben felnőtt keresztyén tudja, hogy az élete Istené, és minden ajándék az Ő áldó hatalmából onnan felűlről száll alá. Ilyen ajándék a hálaadás is.
Van miért hálát adnunk, és ezt nem magunktól tesszük, hanem Isten indít erre, aki alkalmassá tett bennünket a szentek örökségében való részvételre. A hálaadás örömében élhetünk, mert mennyei Királyunk van, aki Igéjével és Szentlelkével kormányoz, aki a sötétségtől megszabadított, hogy Őt „a fényest, nagyszerűt, mindörökre” világosan lássuk. Adjunk hálát, mert láthatóvá lett számunkra Jézus Krisztusban a láthatatlan Úr. Ez a hálaadás tegyen örömtelivé, ismeretben bővelkedővé, szeretetben gazdaggá. Ámen.
Kiss Szabolcs,
Apa